Veszélyeztetett terhesként írtak be a nagykönyvbe, igaz, tényleg csak papíron, a korom miatt (42 éves voltam). Bár fizikailag problémamentes volt az időszak, a magzat szépen fejlődött, én a korábbi rossz tapasztalatok miatt mégis állandóan szorongtam. A sportról letettem, ahogy a masszázsról is (őszintén szólva nem is akadt, aki vállalt volna), beletörődtem a programozott császárba, és lassított felvételben közlekedtem mindenhova. Én, aki alapállapotban a vécére is futva megyek ki, és megállás nélkül tevékenykedem. Persze nem mondtam le a sétákról, ezt javasolták is, de mindig a lábam elé néztem, és tényleg olyan sebességgel jártam, mint a saját nagymamám.

Ahogy nőtt a baba a hasamban, úgy lett egyre kínkeservesebb a pisilés szabályozása. Bizony, naponta legalább hússzor jártam ki, ebből csak az éjjeli műszak volt legalább hat. Mindig ügyeltem rá, hogy legyen a közelben mosdó, mert tudtam, ha beindul az inger, onnantól csak másodperceim vannak hátra. És a dolog jól működött, egészen a legvégéig.

Már a 37. hétben jártam, jókora pocakkal közlekedtem, akkor már leginkább csak az SZTK-ba, orvosi vizsgálatokra és terhesgondozásra. Épp oda tartottam azon az ominózus napon is. Kiszálltam a metróból, szép kényelmesen tettem néhány lépést, amikor rám tört a pisilhetnék. Tudtam, hogy azonnal cselekedni kell. Ez nem az a helyszín, ahol egy bokor mögött letolom a bugyit, és gyorsan könnyítek magamon, mivel még bokor sincs, csak embertömeg mindenütt. Sebaj, itt van a közelben az egyik nagy lakberendezési áruház, azt még éppen elérem. Muszáj lesz.

Aki került már hasonló helyzetbe, az tudja, milyen kínkeserves dolog ilyenkor néhány méter megtétele is. Az áruház normál értelemben véve tényleg közel volt, na de nem az én mércém szerint. Minden lépésnél rettegtem, hogy elindul a folyó, az erőlködéstől fájt az egész testem, leginkább a hasam.

És akkor gyors döntéssel vánszorgásból vágtába váltottam. Tudtam, hogy ez az egyetlen esélyem, villámsebesen vécéközelbe kerülni. Csak elképzelni tudom, mennyire komikus látvány lehettem, ahogy a nagy hasammal besprinteltem az áruházba.

Elestem terhesen

És akkor jött a szörnyű meglepetés, ami egy átlagos napon, egy átlagos állapotú embernek mindössze kellemetlenség. A mosdókat épp takarították, hatalmas sárga kordon állta az utamat, ami mögött ácsorgott már néhány delikvens. Nekem viszont nem volt lehetőségem betartani a szabályokat, úgyhogy gondolkodás nélkül lehajoltam, hogy átbújjak a szalag alatt. Nem számoltam azonban az állapotommal. Egy pillanat alatt elvesztettem az egyensúlyomat, és elzuhantam, természetesen a hólyagom is azonnal megadta magát. Ott feküdtem az áhított mosdóktól egy méterre egy pisitócsában, a tehetetlenségtől és a rémülettől hangosan bőgve.

A takarítók kirontottak egy helyiségből, a többi várakozó is a segítségemre sietett. Életem egyik legrosszabb élménye, ahogy karonfogva támogatnak be a mosdóba. Miközben hüppögve szabadultam meg a maradék vizelettől és tömködtem a vécépapírt elázott bugyimba, még a magzat miatti aggodalom is vasmarokkal szorította a szívemet. Igaz, az oldalamra estem, és nem is különösebben nagyot, de a rettegés így is elárasztott, mint a cunami.

Nedvesen, megalázottan vonszoltam át magam az SZTK-ba, ahol a terhesgondozáson sírva kértem egy betétet, aztán a szonográfus megnézte a babát ultrahangon, és kedvesen megveregette a vállamat: minden rendben van. Legközelebb pisiljen azonnal, nem kell másokkal törődni, mondta, én pedig igazat adtam neki. Még napokig nem nyugodtam meg, kértem egy plusz időpontot magánrendelésre, és csak akkor lélegeztem fel, amikor ott is megnyugtató lett az eredmény. Az esésnek nem lett semmilyen következménye, de soha nem felejtem el azt a pillanatot, amikor elvesztem az egyensúlyomat, és tudom, hogy a következő pillanatban az fog történni, amit majdnem 9 hónapon át akkurátusan kerültem.

Galériánkból megtudhatod, miből kell többet enni a terhesség első trimeszterében!