Általában sokat agyalok azon, hogy a gyereknevelésben mit lehetne másként, jobban csinálni. Majdnem mindig fut valamilyen „projektem”, egy-egy területre fókuszálva. Meg-megtorpanásokkal persze, két lépés előre, egy hátra. A megtorpanásokról általában nem a gyerek tehet, hanem inkább én. Mert itt alapvetően az én elhatározásomról, belátásomról, következetességemről van szó. Amihez olykor nehéz ragaszkodni… Főleg speciális helyzetekben. Tekintsünk egy világjárványt speciális helyzetnek, különös tekintettel a vele járó megemelkedett stressz-szintre, valamint a 0-24-es összezártságból következő extra megterhelésre.

Amit elengedek:

1. Az alvási szokások megreformálása

A járvány előtti időben már nagyon érett bennem, hogy veszek egy nagy levegőt, és megreformálom ezt az egész alvás témát, ami a következő al-projekteket tartalmazta volna: a) külön alvás, b) elalvás egyedül. Ami az a) pontot illeti: ovis kislányom régóta a saját szobájában, a saját ágyában aludt, amire büszke vagyok. De pár hónapja beköszöntött egy olyan időszak, amikor minden éjjel felébredt, és szó szerint órák teltek el, mire visszaaludt, még akkor is, ha egyből mellette termettem (mondanom sem kell, hogy a születése óta az első nyikkre egyből felébredek). Mivel néhány, zombi üzemmódban töltött hét eléggé kikészített, bedobtam a törülközőt, és azóta az ágya mellé tett matracon alszom (országomat egy ágyért!). Nem meglepő módon azóta végigalussza az éjszakákat. (Beszéltem egy alvásszakértővel, aki szerint az a) és a b) pont nagyon is összefügg. Ezt majd egy külön cikkben is megírom egyszer.) Világosan látom, hogy az lenne az előremutató törekvés, ha visszaköltöznék a felnőtt hálószobába és megtanítanám a kislányomat egyedül elaludni (igen, én fogom megtanítani), de ez nem most lesz. Nincs hozzá lelkierőm, és talán neki sem.

2. Tévé

Miközben ezt a cikket írom, a kislányom a Gru2-t nézi DVD-n. (Igen, túl hosszú, és igen, még nem neki való. De imádja. Az egész család.) Állandó belső csatát vívok magammal a filmnézés kapcsán. Tökéletesen tisztában vagyok a képernyőzés káros hatásaival. A kislányom tévézési (pontosabban DVD-zési) szokásait így jellemezném: hullámzó mértékben, de jelen van az életében. Van olyan nap, hogy egyáltalán nem nézi, és van olyan, hogy másfél órát is (ez kábé a maximum). Normális esetben igyekeznék a képernyőzést visszaszorítani, akár elérni azt is, hogy teljesen lejöjjön róla. Igen, ez a mi részünkről igényel még több időt, energiát, türelmet. Hiszek benne, hogy megérné. De most ehhez sincs erőm. Dolgoznunk kell, miközben ő egész nap itthon van. Ha kiejti a száján, hogy szeretne filmet nézni, az apja és én is rohanunk a laptopunkhoz dolgozni. Ez van. Legalább ahhoz próbálom tartani magam, hogy megvárom, míg ő kezdeményezi, és ha egész nap nem mondja, akkor este megveregetem a vállam, hogy ma is volt egy tévémentes nap. De tegnapelőtt eljött az a pont – amikor szorított egy határidő –, hogy magam kérdeztem meg tőle, nem akar-e tévézni. Szégyelltem magam. (És éppen akkor nem akart a kis piszok.)

3. DIY

Fáj kimondanom, de nem vagyok az a DIY-mami. Egyébként csodálkozom, hogy hogy is lehet ez, amikor kifejezetten DIY-gyerek voltam, csak akkor még nem így hívtuk. Rengeteget rajzoltam, könyvből megtanultam makramézni, színes fonálból karkötőket fontam, egy kézműves táborban a szövés csínját-bínját is elsajátítottam, selymet festettem, tűzzománcoztam. (A családban ott lehet ez az alkotó gén, mert anyukám is szépen rajzol, a bátyám pedig építészmérnök lett.)

Hová lett mindez? Most, hogy anyaként tobzódhatnék a só-liszt gyurmában, ragaszthatnék papírsárkányt, horgolhatnék húsvéti kisnyuszikat a gyerekemmel együtt, miért nem teszem? Mert nincs rá időm, nincs rá agyam, nincs rá energiám. Most, ebben a feszített helyzetben még kevésbé. Pedig már gondoltam rá, hogy ezt a kézműveskedős együttlétet becsempészem az életünkbe – de ez sem most lesz.

Ezzel együtt érdekes módon mégis látok fejlődést a kislányom „képzőművészetében”, és – láss csodát – arra is van példa, hogy közösen alkotunk valamit, csak nem túl gyakran, és nem előre megfontolt szándékból. Lehet, hogy nem is baj.

Amit viszont nem engedek el:

1. A jó modor

Nem szoktam kiabálni a kislányommal, maximum felemelem a hangom, de nem jellemző, hogy elszakadna nálam a cérna, még neccesebb helyzetekben sem. Jó-jó, amúgy sem az olaszos temperamentumomról vagyok híres, de az az igazság, hogy ez alapvetően a kislányom érdeme, aki elég jó fej.

Hogy milyen vagyok karantén-anyának? Fáradtabb, stresszesebb, kicsit kevésbé elérhető és talán türelmetlenebb. De továbbra sem fordult elő, hogy kivetkőztem volna önmagamból, ez azért elég jó, nem igaz?

2. A napi rutin

Az elmúlt hetekben nagyon sok okos napirendet olvastam az otthon dolgozó anyukáktól. Úgy érzem, nekem (még) nem sikerült annyi hasznos dolgot beleillesztenem a napirendünkbe, mint másoknak. De! Családi életünk sarokköveit nagyjából sikerült megtartanunk. Együtt étkezünk, a desszertadag két darab keksz, mindennap a szabad levegőn töltünk valamennyi időt, minden nap van olvasott és fejből mondott mese is, minden nap van fürdés ugyanabban az időben (plusz-mínusz félóra), minden nap ugyanúgy zajlik az altatás. Azt hiszem, ez fontos.

3. Az angolozás

Két éve vágtam bele a kislányommal való otthoni angolozásba (ez tulajdonképpen a kétnyelvű nevelés egy formája, amiről itt írtunk részletesebben). Nagyon röviden a lényeg annyi, hogy a közös játék vagy más tevékenység egy részét angolul végezzük: én angolul beszélek, ő pedig magyarul reagál, de most már egyre többször angolul – mert már jó ideje mindent ért, amit mondok. (És most például angolul nézi azt a bizonyos Gru2-t, legalább ez vigasztal.) Ez játékosnak hangzik, és alapvetően az is, de azért sok agymunka és lelkierő kell ahhoz, hogy ezt minden nap csináljuk, és amikor stresszes és fáradt vagyok, megkísért a gondolat, hogy ma kihagyjuk. De amikor – mint például ma – egy angol képeskönyvet lapozgatva (négy és fél évesen) megkérdezi, hogy „Can you see a yellow fish?”, akkor azt gondolom, hogy ez priceless.

Ha már annyit emlegettem, erről beszéltem: