Dobd ki a gyereked rajzait – egy anya megtette és most meg is indokolja, miért
Ez a cikk részlet Mary Townsend írásából, magyarra fordítva.
Az otthonom hemzseg a gyerekeim rajzaitól. A legtöbbjükre a padlón bukkanok rá, eddigre már többnyire elszakadtak, összegyűrődtek vagy lábnyomok éktelenkednek rajtuk. Gyakran több réteg rajzot szedek fel a földről; a papírlapokról csillámpor szóródik és festett rizs. Más fecnik a hűtőszekrényről potyognak le.
Néhány év elteltével komoly gyerekrajz-krízissel kellett szembenéznem. Nehéz eldönteni, hogy melyik művet tartsa meg az ember.
A krikszkrakszok valódi jelentése
Eljött a pillanat, amikor úgy döntöttem, hogy kidobom mindet. Szörnyeteg vagyok? Lehet. De a megkönnyebbüléshullám, ami a döntésemmel járt, elhitette velem, hogy jó úton járok. Az, hogy mit kezdenek a szülők a gyerekeik rajzaival, attól függ, hogy mit gondolnak a gyerekkorról mint olyanról, a nosztalgiáról és arról, hogy mi a szép.
Carl Rogers pszichológus egyetért azzal, hogy nagyszerű dolog a művészetet gyakorolni akkor is, ha az ember még nem rendelkezik megfelelő készségekkel. „Nem vagyok túl ügyes benne, de jó érzés, hogy csináltam valamit” – hangzik híres mondása, amire a mostanában felkapott színezőkönyvek divatja is ráerősít. A művészet állítólag okosabbá, magabiztosabbá, érzelmileg stabilabbá teszi a gyerekeket.
És igen, általában szépek is. De ha túl sokat nézi őket az ember, kiüresednek, elvesztik jelentésüket, miközben alkotójuk már egy másik ötperces művön dolgozik a vízfesték-palettájával. A mű egyszerre fontos és irritáló – itt kezdődik a gyerekművészet válsága.
Nemrég anyám és anyósom egyszerre kezdtek nagyszabású szelektálásba az otthonukban. Hamarosan óriási dobozok kezdtek áramlani a házunkba: áltisis érmek, szalagok, házi fogalmazások, rajzok, festmények. Amikor megérkezett az első doboz, a férjem az egészet ki akarta dobni, úgy, ahogy volt. Én azonban felelőtlenségnek éreztem, hogy mindentől egyszerre megszabaduljunk, ezért elkezdtem átnézni és átválogatni őket.
A tárgyak megnyugtatólag hatnak
Két doboz után elegem lett. Meglepően hamar szállt el a nosztalgia öröme is. Az ötéves koromban készült műalkotások nem tartalmaztak művészeti igényt vagy ihletet. Inkább megrémítettek, ahogy felnőtt fejjel néztem őket: mekkora időmennyiség ment tökéletesen feledésbe?!
Talán ezért őrizzük meg a gyerekeink rajzait. Hogy mégse felejtődjön el ez az idő. Talán ezért válunk kéretlenül az utódaink képzőművészeti kurátoraivá. Meggyőzzük magunkat arról, hogy el fog jönni a nap, amikor a gyereked kezébe veszi ezeket, és büszkén, szeretettel emlékszik vissza a gyerekkorára.
Ne dőljetek be a késztetésnek.
Csak arra való, hogy elkerüljétek a lelkifurdalást. Nyilvánvalóan képtelenség megmondani, a korai évek melyik pillanata marad meg a gyereked fejében. Különben is, a gyerekkor számtalan ilyen pillanatból tevődik össze. Kizárt, hogy mindegyiket megőrizzük.
A nosztalgia elkerülhetetlen érzés. De a gyerekrajzokban nem az a jó, hogy esztétikai élményt nyújtanak, hanem az alkotás örömét adják a gyereknek. Ezt az örömöt kell megőrizni, nem az eredményt. Ha az utóbbitól megszabadulunk, azzal mindenki nyer. Beteljesül az alkotás körforgása, a rövid életű folyamatok rövid életűek is maradnak.
Nagyjából hétéves korban jön el az az időszak, amikor az ember elkezd emlékezni a saját korábbi élményeire, és amikor a gyerekek elkezdenek különbséget tenni a számukra fontos és kevésbé fontos dolgok között. Természetesen nem muszáj kidobnod valamit, amire a gyerek azt mondta, hogy meg szeretné tartani. De amíg nem áll fent ez az igény, addig a legtöbb művészeti termék arra született, hogy megsemmisítsék. Az életnek nem az az értelme, hogy minél tovább legyünk gyerekek, hanem hogy felnőjünk, ami maga után vonja, hogy bizonyos dolgokat magunk mögött kell hagynunk és kiélvezni az ezzel járó megkönnyebbülést.