„Nem a mi dicsőségünk a tizenhárom gyerek”
Magdi nagyon határozott vallásos nevelést kapott, így a kezdetektől azt tanulta, hogy létezése minden kérdésére Isten a válasz. Bár élete egy korábbi szakaszában úgy érezte, inkább ápolói rendet alapítana, mint hogy gyermeket vállaljon, negyvenes évei közepére már minimum tizenhárom plusz két főre terített a vacsoraasztalnál. Férje egészen más gyökerei ellenére osztozik vele a hitben, s ők ketten veszekedős egyetértésben menedzselik egy nagyon nagy család hétköznapjait és ünnepeit.
Az Úr adta, az Úr elvette
„Elfogadod-e a gyermekeket, akikkel Isten megajándékozza házasságtokat?” Magdi és Zsolt fogadták, elfogadtak minden kis életet, amelyik jönni akart, és most itt van tizenhárom szép, okos, egészséges gyerek, akik közül ketten már kirepültek. „Mint nyilak a harcos kezében, olyanok a fiatalon felnevelt fiak.” Tanulnak, sportolnak, zenélnek. Vidámak, cserfesek, komolyak. Érzékenyek, vagányak, elbűvölőek. „Nem a mi dicsőségünk” – mondja Magdi.
A megszületett gyermekek mellett Magdinak kilenc vetélése is volt. Barnabás fiuk pedig hétéves korában leukémiás lett. Magdi egy évet gyakorlatilag bent töltött vele a kórházban, csak estére járt haza.
„Nem a halál fölött akartam siránkozni, hanem ünnepelni az életet. Azt hiszem, a többi anyukába is öntöttem erőt. Azt az erőt adtam tovább, amit én is kaptam: a megnyugvás erejét abban, hogy bármi történjék is, az egy felsőbb terv része. Hiszen az Atya elküldte értünk a fiát, mint szeretetének legnagyobb megnyilvánulását, hogy örök életünk legyen. Ha többé már nem a halálfélelem uralkodik az emberen, hanem a szeretet, az óriási szabadságot ad. Ezzel együtt persze rengeteget izgultunk. Az imádság és a közösségbe járás sokat segített. És Barnabás meggyógyult: jövőre érettségizik.”