Mondd még egyszer, hogy ez csak egy kutya…!

Borítókép: Mondd még egyszer, hogy ez csak egy kutya…! Forrás: Hevesi Judit / Facebook
Ez csak egy kutya. Biztos vagyok benne, hogy minden kutyatulajdonos találkozott már ezzel a kijelentéssel.

De még ha nem merték is a szemébe mondani, nyilván kapott el olyan kissé megvető tekintetet, hallott egy-egy olyan, háta mögötti sutyorgás, ami ezt sugallta, ezen élcelődött. Nos, valóban: a kutyám nem egy gyerek, de én pontosan úgy szeretem, mintha az lenne. Oké: nincs gyerekem, szóval ezt nem állíthatom teljes meggyőződéssel, de hogy az életem egyik legfontosabb része, azt igen.

Nemrégiben meséltem a válásomról, és hozzá kapcsolódóan arról, milyen egyedül éreztem magam egy ideig, hogy a magány, a mindig üres lakás érzete mennyire nyomasztó, már-már elviselhetetlen volt. A nagy rohanás és a folytonos változás közepette mégsem tűnt fel, mennyire hiányzik egy állat állandó közelsége. Ám amint kezdtem egyre nagyobb biztonságot és stabilitást találni, mind nyilvánvalóbbá vált az érzés…

És mégsem lett kutyám! Nem ekkor legalábbis. Hogy miért? Egyszerűen túl nagy felelősségnek éreztem, és egy csomó bizonytalanság volt bennem azzal kapcsolatban, elbírok-e vele, alkalmas vagyok-e erre. Ráadásul mindennél fontosabbnak tartottam, hogy akkor vállaljam ezt a feladatot, ha a kutya nem pótlék az életemben, nem valami űr kitöltésére szolgál a számomra egy állat közelsége.

És ez itt a kulcskérdés, azt hiszem. Ezért tudok őrjöngeni magamban, ha valaki megkérdezi, miért költök ennyit rá, hisz ez csak egy kutya, miért beszélek hozzá, hisz úgyse érti, ez csak egy kutya, miért invesztálok ennyit érzelmileg és fizikailag, no meg időben a „csak egy kutyába”.

Sajnáljuk, de a tartalmat időközben eltávolították az Instagram-ról.

Nos, elmondom, miért. Csak egy kutya az én kutyám, és bizony szeretem. Az én kutyám az én döntésem eredménye, az én vállalásom azzal kapcsolatban, hogy róla napról napra gondoskodni akarok, hogy érte felelősséget vállalok. Aki ilyen kérdez, az is „csak” egy ember, persze, de az empátiát és elfogadást az efféle megjegyzésekből mindig is hiányoltam. Mert ami neki csak egy kutya, az nekem egy nagyon fontos barát, partner in crime, hogy így mondjam. Aki keretezi az életem, aki mindennap igenis komoly feladatok és kihívások elé állít, aki miatt minden reggel korábban kelek és minden egyes este később fekszem, és aki miatt rendszeresen járok futni, vagy aki a leginkább motivál arra, hogy minél inkább iparkodjak az erdőbe, a friss levegőre.

Csak egy kutya feszegeti a határaimat, éppen ezért magabiztosabbá és következetesebbé kellett válnom, erősebbé az időbeosztás és a preferenciák terén. Nem pusztán arról van szó, hogy csak egy kutya akkor is örömmel és csóválva jön elém, ha rossz a kedvem, vagy hogy odadugja a kis fejét az ölembe, ha vigaszra van szükségem.

Csak egy kutyában annyi szeretet és odaadás van, mint három emberben.

De a kutyatartás nem csak az örömről, a szeretetről szól. Felelősségvállalás is, annak minden nehézégével, kétségbeesésével és persze napi teendőjével. Egy kutya nevelése például sosem ér véget, ráadásul egy kamaszodó kiskutyával sokkal kevéssé megértőek az emberek, mint egy cuki, szőrös babakutyával vagy egy pattanásos, lázadó kamasszal. Egy közös pont persze van: a kutyák és gyerekek nevelésével kapcsolatban egyaránt mindenkinek határozott véleménye van. Esetünkben azoknak is, akiknek sosem volt kutyájuk, és akkor most tényleg nem szeretnék kitérni azokra, akik számára a kutyának a kertben van a helye, minden más kínzás. (Nos, én a sétálni soha el nem vitt, kertben tartott kutyatartást gondolom kínzásnak, de ez már tényleg messzire vezet.)

Forrás: Nerpel Nikoletta

Újra és újra meglepődöm, hogy állítólag a társadalom egyre elfogadóbb (e téren persze erős, sosem múló kétségeim vannak), ám a csak egy kutya-nézet még mindig tartja magát. Ezt a kapcsolatot, akinek nincs állata, esetleg nem szereti őket vagy tart tőlük, nyilvánvalóan nem érti, azok azonban, akik valaha igazán mélyen kötődni tudtak bármilyen élőlényhez, pontosan érzik. Mert ők is sokan vannak, és csak egy kutya révén lehetőségem volt megismerni csodálatos új embereket, szerezni új barátokat.

És ha ennyire fontos, hát beszéljünk a pénzről. Hogy miért költök ennyit a kutyámra? Nos, ehhez senkinek semmi köze. Én sem kérdezősködöm, kinek mennyibe került a műkörme vagy a vacsorája, esetleg szüksége volt-e egy századik táskára. Elfogadom, hogy van, akinek a vásárlás okoz örömet, egy új táska illata vagy egy szuper autó birtoklása, netán heti öt fociedzés vagy a minden héten más színű körmök. Ilyen egyszerű: csak egy kutya boldoggá tesz, és felelős gazdájaként igyekszem én is mindent megadni neki.

A szerzőről készült fotót Kaszás Tamás készítette.

Íme pár bizonyíték, hogy mennyire hasonlítanak a kutyák gazdáikra. Illetve fordítva. :)