Édesanyám imádja a színes étkészleteket. Olyan szetteket halmozott fel belőlük, hogy mindenki a csodájára jár azóta is. Tavaly nem is volt kérdés, hogy karácsonyra tovább gyarapítom a gyűjteményét, mégpedig egy kifejezetten értékes darabbal terveztem.

A kék-piros, különleges anyagból készült tálakat hónapokkal előre kinéztem. Már akkor örültem annak, hogy milyen boldog lesz anyu, amikor kibontja a csomagolópapírt, és meglátja ezeket a gyönyörűségeket! Valahányszor elképzeltem a pillanatot, melegség öntött el. Túlzás nélkül – talán a gyerekkort leszámítva – abban az évben vártam a legjobban az ünnepeket.

Hat nappal szenteste előtt mentem a készletet átvenni. Csodálatos habfehér papírba csomagolták nekem, átkötötték díszszalaggal, még parfümmel is lefújkálták. Úgy éreztem magam, mint aki igazi luxuskörülmények közé cseppent. Kifizettem a borsos árat, de úgy éreztem, ez most minden pénzt megér. Nemcsak anyunak, de nekem is. Azt hiszem, egy kissé elvesztettem a realitásérzékemet.

Óvatosan a táskámba csúsztattam a készletet, és elindultam hazafelé. Nem volt veszélyes út, tíz perc sétatávolságra laktam, nem esett hó, se jég. Mégis megtörtént a baj, méghozzá egy óvatlan bringás képében. Egyenesen nekem hajtott. Pontosabban a csomagomnak. Neki nem lett semmi baja. Nekem sem. A táska viszont, benne a féltve őrzött tálakkal, lecsúszott a vállamról, a kövezetre esett, és a tartalma hangos csattanással széttört.

Még ma is a fülembe cseng a hangja. Így érezhette magát Napóleon, amikor elvesztette a waterlói csatát. Vagy a Titanic kapitánya az ütközés után. Leírhatatlan érzés volt. A pénz érdekelt a legkevésbé. Na de az izgalom. A készülődés. A várva-várt boldogságroham a fa alatt. Egyetlen pillanat alatt el kellett eresztenem.

A bringás eltűnt, én meg szépen leültem a tálak mellé egy bolt kirakatához, és szégyenérzet nélkül keserves sírásra fakadtam. Úgy bömböltem, mint egy gyerek, az emberek szánakozva néztek, de inkább tartották tőlem a pár lépés távolságot. Semmi kétség, totál eszelősnek néztem ki.

Végül valahogy összekapartam magam. A tálakat, amik menthetetlenül diribdarabra törtek, hüppögve kihajítottam a legközelebbi kukába. Aztán bementem a legközelebbi lakberendezési boltba, és vettem egy színes tányért háromezer forintért. Úgy emlékeztem, ilyen még nincsen anyu készletében.

Szentestéig képtelen voltam megvigasztalódni, a férjem végül már kérlelt: csak néhány tálról van szó, nem emberéletről, ne készüljek ki teljesen ebben a hülyeségben. Alig mertem a karácsonyfa alá tenni a háromezer forintos tányért. Anyu azt bontotta ki először, és kicsit már attól is jobban éreztem magam, hogy nagyon tetszett neki.

Körülbelül a negyedik csomag kibontásánál elállt a lélegzetem. Unokaöcsém büszke pillantásától kísérve előbukkant nem más, mint az összetört étkészlet (természetesen nem ugyanaz, csak az ikertestvére). Anyám forgatta, nézegette, meg is köszönte, de jól ismertem az arcát: nem nyerte meg a tetszését száz százalékosan. Az én olcsó kis vackom sokkal jobban bejött neki.

Hát ennyit arról, hogy milyen ajándékkal okozzuk a legnagyobb örömet. Az az igazság, hogy fogalmunk sincs róla.

És mik a valaha volt legrosszabb ajándékok? Nézd meg galériánkban!