Van egy visszatérő családi történet, a legendárium egyik ékköve. Anyu könnybe lábadt szemmel, minden egyes karácsony estén elmondja a születésem történetét. Majdnem negyven évesen esett teherbe, amikor már letett róla, hogy gyereke legyen. Jól menő iroda vezetője volt, nem volt gondja a pénzre se neki, se könyvelő édesapámnak. Beletörődtek abba, hogy az életüket munkával és egymással töltik majd, amikor egy viharos augusztusi délután kiderült, hogy indulóban vagyok.

A szüleim kezdettől fogva tejben-vajban fürösztöttek. Sajnos tízéves koromban apukám váratlanul meghalt, így anyunak még több munkát kellett vállalnia, hogy jó körülmények között éljünk. Átvette apu könyvelőcégét, és ügyesen működtette tovább. Szeretett dolgozni. Szerette magát hasznosnak érezni. Valahogy mindig megtalálta az egyensúlyt köztem és a munka között, egy rossz szavam sem lehet a törődés mennyiségével és minőségével kapcsolatban.

Érettségi után gépészmérnöknek tanultam, hamar jó állásom lett. Ott ismertem meg Sárát. Hatalmas szerelem volt első látásra, fél év után megkértem a kezét, két év múlva megszületett Botond. Anyu nagyon szerette Sárát, és Botinak is örült. A hatvanas évei közepe felé járt, úgy gondoltuk, ideje nyugdíjba vonulnia, foglalkozhatna az unokájával, utazhatna, pihenhetne. Meglepődtünk, amikor jó szándékú javaslatunkat majdhogynem dühösen utasította vissza. Ő még nem fáradt. Ő még nem akar felesleges nyűg lenni. Majd ő eldönti, mikor van itt az ideje a pihenésnek.

És mintha csak nekünk akarna bizonyítani, még többet dolgozott. Újabb három év telt el. Boti mellé megérkezett Lívia. Anyu nagyon boldog volt, és boldogságában újra kétszer akkora energiára kapcsolt - a munkában. A könyvelőcég már nem ment olyan jól, de látszott, hogy anyunak szüksége van rá. Sára ekkor azt mondta, apám emlékét szeretné vele életben tartani. Lehet benne valami, bár szerintem ennél bonyolultabb a helyzet. Anyu egyszerűen nem bír leállni.

Nemrég derült ki, hogy a feleségem a harmadik gyerekünket várja. Kicsit megijedtünk. Mi is sokat dolgozunk, az időnk kevés, őszintén szólva jól jönne egy kis nagymamai segítség. Az immáron hetvenes éveit taposó anyukám azonban többet melózik, mint valaha. Az unokáit havonta egy hétvégén látogatja meg, akkor is alig tud kikapcsolni. Jó karban van, jól tartja magát, sokat sétál, tornázik, egészségesen étkezik. Mi azonban látjuk, hogy az arca szürkébb, a tekintete egyre fáradtabb, és a kedélye is lelassult. De hiába próbálunk a lelkére beszélni, csak makacsul ingatja a fejét.

Halálfélelem, mondta bölcsen a legjobb barátom néhány hete, amikor egy sörözés alkalmával elpanaszoltam neki: nem arról álmodtam, hogy anyu a koporsóig dolgozni fog. Ezzel tartja magát távol a gondolattól, hogy egyszer el kell innen menni. Az én apám is hasonló, hatvannyolc éves, de esze ágában sincs abbahagyni. Oké, mondtam, de mi van, ha pont ezzel a hajszával közelít egyre jobban a kaszás felé? Hát igen, sóhajtotta a barátom. Ezzel nehéz mit kezdeni.

Azon töprengtem egyik este, hogy milyen érdekes ez a generáció. Mármint anyáméké. A hatvanas években voltak fiatalok, gitároztak, sokat buliztak, színes ruhákat hordtak, hittek az ellenkultúrában, a hippikben, a békében, és nem hittek a szocializmusban. Aztán levették a színes ruhákat, nekiálltak dolgozni, és azóta képtelenek lejönni a szerről. Nekik ez lett a drog. Még három unoka is csak módjával segít a leszokásban.

Hülyeségeket beszélsz, legyintett Sára, miközben nyögve próbált bemászni az ágyba a nagy hasával. Nem fejtette ki, mire gondol, három perc múlva már aludt is. Én pedig csak bámultam a sötétségbe, és közben elhatároztam, hogy szombaton, akármi is lesz, átmegyek a gyerekekkel és egy csomó sütivel anyuhoz, leültetem egy székre, és főzök neki egy finom kávét. Nem próbálok a lelkére beszélni. Hadd érezze, milyen az, amikor átmennek hozzá és gondoskodnak róla, miközben ő csak pihen.

Galériánkban sztárokat nézhetsz, akik az anyukájukra hasonlítanak