Már akkor tudtam, hogy az anyósom nem egyszerű eset, amikor az esküvőnkre egy törtfehér, gyöngyökkel kivarrt kosztümöt választott magának. Szerencsére végül a nagy napra nem abban érkezett, mert Zoli, a férjem – aki persze akkor még a vőlegényem volt – közbelépett, anyós pedig megbékélt egy halványlila szettel. Aztán rá egy évvel később, tavaly megfogant az első babánk, és amint bejelentettük, elindult a lavina. Még a nemét se tudtuk az első hetekben, anyósom nyomasztani kezdett, hogy ha kisfiú lesz – és persze az lesz, mert ő érzi –, akkor mindenképp Zoltánnak kell hívni, hiszen családi hagyomány, négy generáció óta apáról fiúra száll ez a név. Eszébe sem jutott megkérdezni minket, hogy mit szólunk hozzá, ő ezt láthatólag eldöntötte magában.

Amikor a 20. heti ultrahangon kétséget kizáróan bebizonyosodott, hogy fiút hordok a szívem alatt, csak ez a név villódzott az agyamban, anyós hangja pedig szirénázott, a hátamon futkosott a hideg tőle. Egészen addig nem beszéltünk babanevekről a férjemmel, úgy voltunk vele, hogy várjuk meg, amíg biztosan tudjuk a nemét. Megkönnyebbültem, mikor rögtön mondta magától, hogy ő nem ragaszkodik a családi hagyományhoz. Nem túl szoros a kapcsolatuk az apjával, aki meglehetősen poroszosan nevelte őket a testvérével, és úgy érezte, a névválasztás a két szülő közös döntése, nem a nagyszülőké. Én pedig nagyon nem akartam a Zoltán nevet, és nem azért, mert feltétlen szembe akartam menni anyós elvárásával, hanem azért, mert a mostohatesómat és az egyik unokatestvéremet is így hívják, nem akartam még egy Zoltánt a családi vendégségeken. Úgy éreztem, ennél találunk jobbat, ami igazán a kisfiunk sajátja lehet.

A Zétény nevet választottuk, naívan azt gondoltuk, hogy a kezdőbetű miatt anyós is könnyen megbékül vele, ráadásul a jelentése is hasonló (a Zoltáné szultán, a Zétényé pedig harcos). De nem, anyósom látványosan megsértődött, nyilván a szomszédoknak el voltam hordva mindennek, amiért én, és csakis én, felborítom a szent családi hagyományokat. Apósomat érdekes módon nem nagyon érdekelte a dolog, pedig ugye az ő nevéről volt szó. Naivságunkat folytatva abban a hitben voltunk, hogy ha majd megszületik az unoka, elszáll a harag, nem lesz probléma a neve.

Nos, nem is problémázik már rajta anyós, hanem egész egyszerűen Zolinak szólítja a kisfiunkat. Nem szenilis, nem demens, nagyon is képben van, mégsem akar tudomást venni arról, hogy Zéténynek hívják az unokáját. „KisZoli” – így hívja, ha látogatóba jön, és mikor rászólok vagy kérdőre vonom, arra hivatkozik, hogy annyira hasonlít az apjára, nem tehet róla. Hozzáteszem, mindenki más szerint rám ütött a gyerek, szóval ez gyenge mese. Múltkor azon is rajtakaptam, hogy míg kimentem tiszta ruháért, arról duruzsolt babanyelven a kicsinek, hogy ne hallgasson ránk, a Zétény buta név, a Zoltán mennyivel szebb, jobban illik hozzá. Hirtelen köpni-nyelni nem tudtam, csak este fakadtam ki a férjemnek, hogy most már jó volna, ha beszélne a drága nagyival. Szerinte is túlzás, amit az anyja művel, de egyelőre még gyűjti az erőt, hogy rászánja magát erre a nem túl kedves beszélgetésre. Persze én sem szeretnék családi konfliktust, de azon jár a fejem, hogy ha már a név terén sem tudunk dűlőre jutni, és ennyire szembemegy azzal, amit mi választottunk, mi lesz, ha a nevelési kérdésekben nem egyezik a véleményünk. Folyton felülírja majd anyós a mi családi szabályainkat, toxikus nagyszülő lesz belőle? Semmi erőm egy anyóst is nevelni pluszban a kisbabám mellett…

Ha már a gyerekneveknél tartunk, korábbi galériánkban olyan fiúneveket vettünk sorra, melyeket soha, senkinek nem volna szabad választania: