Sohasem volt rossz kapcsolatom a férjem édesanyjával. Sőt, egyenesen jól kijöttünk egymással, mert ahogy a párom hangoztatta, sok mindenben hasonlítottunk egymásra. Ezt jó ómennek vettem. Szerettem volna megfelelni neki, hogy a fiához méltó párnak találjon, így mindig azon voltam, hogy elfogadjon és kivívjam az elismerését.

Mivel a párommal mesébe illő kapcsolatunk volt, ezért teljesen természetes volt pár évnyi együtt járás után, hogy egy napon felteszi nekem azt a bizonyos, mindent eldöntő kérdést.

Mondanom sem kell, hogy mennyire boldog voltam! Persze az esküvőnknél akadtak kisebb súrlódások és volt pár pont, amiben nem értettek egyet a családjaink. Elhangzott néhány olyan megjegyzés, amik apró tüskéket hagytak bennem, de igyekeztem mindenkinek megfelelni, mindenkinek kedvezni, hiszen boldog voltam és nem szerettem volna, ha csipp-csupp dolgok beárnyékolják a közös életünk első, majd elkövetkező napjait.

Nem sokkal az esküvőnk után, kisebb várakozás és izgalom után teherbe estem. Mivel az anyósom fiús anyuka, így igyekeztem bevonni őt is minden dologba a várandóságomal kapcsolatosan, akár a saját édesanyámat. Úgy éreztem nem lesz semmi gond. A kapcsolatunk csak még jobban erősödni fog az első unoka érkezésével.

Friss szülőkként a felhők felett jártunk, de nagyon bizonytalanok és kezdők is voltunk. Amikor hazaértünk a kórházból nyugalomra és együttlétre vágytunk, de nem kaptunk mást, mint gúnyos megjegyzéseket, hogy mennyi mindent rosszul csinálunk, el fogjuk rontani a gyerekünket. Az első gyermekes édesanyák dilemmái mellett rosszul viseltem a kritikákat és a piszkálódó megjegyzéseket, de azon túl, hogy elsírtam esténként a férjemnek a bánatomat, aki akkor még azt mondta: az édesanyja ilyen, nem fog megváltozni és fogadjam el, igyekeztem túllendülni a nehézségeken.

Majd nem sokkal később a testvérével ellentétben, teljesen meglepetésként érkezett a második babánk. Bár nem így terveztük, de örültünk és boldogok voltunk. Az anyósom első reakciója az volt, hogy úgysem fogjuk bírni. Persze, részben igaza volt, hiszen amikor megszületett a kislányunk, még bőven éjszakáztunk az első gyermekünkkel, így a várandósság és az első egy év nagyon megviselt minket.

Azt gondoltuk a családjaink megértik majd, hogy milyen helyzetben vagyunk. Hogy néha annyira fáradtak vagyunk, hogy ülve elaludtunk. Mivel ők nem laktak a közelünkben, így segítséget alig kaptunk, de volt olyan, hogy betegségek idején is csak telefonon bíztattak, hogy majd látogassuk meg őket, ha jobban leszünk. Rajtam egyre több volt a nyomás, a feladat és a feszültség, nem volt több türelmem tolerálni a megjegyzéseket, piszkálódást majd a sértődéseket.

Vagy inkább akarja. Mert amint megpróbáltunk a saját életünkre gondolva, önmagunk javára dönteni valamiben, jött a lelki zsarolás, a sírástól elszorult hang a telefon másik végéről, majd a fenyegetőzés.

Egyre több lett otthon a feszültség, ami folyton veszekedéseket szült. Szinte nem telt el úgy nap, hogy a férjemmel ne kaptunk volna hajba valamin, ami köthető volt az anyósomhoz. Én kardoskodtam a saját életünk mellett, mert úgy éreztem már nem másoknak, hanem magunknak kell megfelelnünk, a férjem viszont érthetően a családjához való kötődés miatt nem tudott nem-et mondani és kedvezni akart mindenben az édesanyjának. Úgy éreztem, hogy egyedül vagyok a problémákkal az életünkben, miközben az anyaság feladatai is java részt az én vállamat nyomták, a férjem pedig őrlődött a két család között.

Időközben kiderült, hogy a férjemet megpróbálta ellenem fordítani és továbbra is elérni, hogy minden aszerint történjen, ahogyan Ő szeretné, csak én ne tudjak róla. Ismerősöktől hallottam vissza történeteket magamról, hogy milyen felelőtlen édesanya vagyok, még rosszabb feleség és a férjem biztosan el fog majd hagyni.

Aztán eljött a kritikus pont, amikor elszakadt nálam az a bizonyos cérna az anyósomék egyik látogatása alkalmával és olyat tettem, amit addig még soha.

Onnantól azt hiszem én lettem az első számú közellenség. A nő, aki elvette tőle a fiát, a gyerekek, aki sanyarú sorsban nőnek fel mellettem és az ember, aki tönkreteszi az életét. Az unokáival bár addig sem sokszor látogatta a gyerekeket, de akkor teljesen megszakította a kapcsolatot, viszont persze mindenkinek azt mondta, hogy én szakítottam el őket tőle.

Én pedig kezdtem elhinni, hogy a közös életünknek tényleg lassan vége lesz, ahogy az anyósom jósolta. Senkinek sem kívánom azt az időszakot, amit akkoriban átéltünk. Veszekedések és sírások, melyet a gyerekek is megéreztek és sajnos fültanúi is voltak számtalanszor. Ha jöttek jobb napok, már előre rettegtem, vajon megint milyen dologgal fog hazaállítani a férjem, amit az anyósom talált kis vagy mondott neki. A lelki nyomás mindennapos volt és az volt a legrosszabb, hogy bármennyire igyekeztünk kizárni vagy megbeszélni, mindig újra és újra felütötte a fejét és mivel a férjem családjáról volt szó, arról szó sem lehetett, hogy teljesen megszakítjuk velük a kapcsolatot. Legalábbis akkoriban nem akartunk ennyire drasztikusak lenni és bíztunk benne, hogy ha az anyósom lelkére beszélünk – amit én és a férjem is többször megpróbáltunk korábban – , talán változik valami. De sajnos nem lett jobb.

Nem hittem volna, hogy ebből a kilátástalan helyzetből létezik kiút. Olyan volt, mint egy ördögi kör és alig hittem el, hogy ez mind velünk történik. Naponta feltettem a kérdést: Hogy jutottunk idáig? Volt két gyönyörű gyermekünk, egy jól működő kapcsolatunk, ami éppen süllyedőben volt. Aztán egyik hajnalban, amikor már azt találtuk végső megoldásnak, hogy a férjem elköltözik tőlem és a gyerekektől, hiszen akkor megszűnik a nyomás is az anyósomék felől – mivel rám haragudtak leginkább, velem volt problémájuk – és ezzel megszűnnének a folytonos veszekedések is, hosszú órányi beszélgetések és közös sírások után rájöttünk, ha nem teszünk valamit, akkor végképp különválnak az útjaink. Ezt pedig nem szerettünk volna, hiszen együtt akartuk nevelni a gyermekeinket és együtt szerettünk volna élni, csupán kevesebb nyomás és lelki terhek nélkül.

Az első lépés az volt, hogy elmentünk egy párterápiára. Korábban ezt is elképzelhetetlennek tartottam és nem hittem a hasonló dolgokban, de mint kiderült, a lehető legjobb megoldás volt és talán a házasságunk megmentője. Nagyon sok olyan dolog feljött a tanácsadások alkalmával, ami ki nem mondott fájdalom vagy sérelem volt, a férjem pedig megerősítést kapott abban, amit már régóta gondolt.

A foggal-körömmel ragaszkodás pedig átfordult egy hadviselésbe, amelyben szinte nem léteztek számára szabályok. Bár sokáig nagyon dühös voltam és haragudtam az anyósomra, amiért ilyen eszközökkel próbálta elérni a céljait és közben nem számított neki, hogy egy család majdnem felbomlott miatta, de ma már csak sajnálom, hogy a viselkedése miatt megromlott velem, a fiával és az unokáival is a kapcsolata. Időközben pedig sok-sok értékes pillanatot vesztegetett el, amiben aktívan részt vehetett volna, velünk közösen.

Hogyan ápolj jó kapcsolatot az anyóssal? Kattints galériánkra és megtudod!