Augusztusban lesz az esküvőm – vagy nem

Borítókép: Augusztusban lesz az esküvőm – vagy nem Forrás: pixabay.com/Nihan Güzel
A nagy nap. A számvetés és az alakoskodás világa, az új élet és az örök ismétlődés összefonódott jelképe. Huszonéves alteregóm cseppet nem hitt a romantika és a csillogás húzóerejében, és most bizonyára szembeköpné magát, mivel biztos volt benne, ő ilyesmiben sosem vesz részt.

Negyven fölött csúnyán hátat fordítottam neki, a lázadó doppelgangernek, s jelenleg fanyar romantikus komédiába illő lelkesedéssel szervezem az esküvőmet, most, amikor a szokásos szorongások mellett a covid is folyamatos bizonytalanságban tart.

Januárban történt a lánykérés az előszobában, a fogason összevissza lógó pufikabátok alatt. Most is röhögök, ha eszembe jut. Az eljegyzési gyűrűm ezüst apró kövekkel, hordom, nézegetem, mint egy lelkes egyetemista. E-mailen küldtük ki a meghívókat, papírmentes is, olcsó is, a járványhelyzettel könnyen magyarázható. Kivételt jelentett P. 80 éves apja, ő el sem hiszi, hogy a meghívó létezik, ha nem papírból készült, magyarázza a vőlegényem. Generation gap.

Volt, aki rám ijesztett, hogy a tavaly elmaradt és 2021-re átpakolt tonnányi esküvő miatt nem találunk majd megfelelő helyet, csak puccosat, méregdrágát. Találtunk. Dunapartit, közepesen drágát, olcsó nem létezik, még egy pincekocsmában is háromszorosra emelkednek az árak, ha megtudják, hogy esküvőről van szó. A tulaj biztosít, járványhelyzet esetén lemondható, módosítható a program. Lemondás, módosítás – mágikusan csengő szavak, minden bizonnyal 2020 és 2021 leggyakrabban ismételt kifejezései. Beléjük kapaszkodunk, mint a fuldokló, vagy mint a lány a népmesében: általuk élhetünk is, meg nem is.

Karikagyűrű pipa, hely pipa, fuvaros, fotós és Dj egyben pipa, torta és dekoráció pipa (rettenetesen gyűlölöm a pipa szót). Igyekszem elkerülni, hogy halmokban álljon a giccs, szerintem sikerrel. Előre kértünk mindenkit, hogy nászajándékul ne szamovárt, hanem pénzt adjanak – ki-ki amennyit gondol, borítékban, névvel, névtelenül, jókívánsággal vagy anélkül, a násznépre van bízva. Az outfit családban marad: a húgom tíz évvel korábbi ruháját viselem majd cipőstül, táskástul, gyöngyöstül. Elegáns, törtfehér színű szerelés, tesóm örvendezett, hogy mégsincs örök szekrényben lógásra ítéltetve. A menün hosszabb a polémia, mármint hogy kell-e rövid az italcsomagba, vagy elég a sör-bor-üdítő szentháromsága. A tulaj nem enged pálinkát behozni, rövid marad. Édesapám szorong, hogy a násznép éjfélre holtrészeg lesz a felesektől, de ezen szerintem kár aggódni: minden esküvőn akad két-három egyén, aki hajnalra bezuhan az árokba hányni. Olyan, mint a halál meg az adóhatóság, kivédhetetlen.

A meghívottak majd mindegyike boldogan jelez vissza, ki vannak éhezve a nagy bulira, azt se tudják már, mi az. Néhányan papírforma szerint óvatoskodnak: „ha a járványhelyzet engedi, ott leszünk.” Jó vicc, ha a járványhelyzet nem engedi, mi se leszünk ott. A külföldön élők a legbizonytalanabbak. Érthető. Elég a kormányoknak inteni karmesteri pálcájukkal, s a határokra pillanatok alatt visszaereszkednek a sorompók, erre nincsen semmilyen befolyásunk, így pánikszerűen nyugodtak vagyunk, mint az áprilisi víztükör. A lehetséges megszűnés azért foglalkoztat minket legbelül, miközben sürgünk-forgunk, működünk, szervezünk: nem tudjuk, mi lesz holnap, a jövő héten, augusztusban, amikor az esküvő lenne, hogy megvalósul-e majd, lesz-e dolgunk vele, vagy – újra a mágikus szavak – törlünk, lemondunk, módosítunk. Miközben mindennek a másnapja ingatag, úgy festünk, mintha élnénk.

P. egyik barátja már évekkel ezelőtt észrevette, hogy pezseg köztünk valami, amikor mi még alig sejtettük. Naná, hogy őt szerette volna tanúnak. A srácot viszont tavasszal annyira meggyötörte a covid (kórház, oxigén, majdnem-lélegeztetőgép), hogy csak két oltás plusz két hét után merészkedik újra emberek közé. Nem tudjuk, kijön-e a matek. Van B-terv, mégis olyan baljós érzés ereszkedik tőle az emberre. Én a húgomat kértem fel, aki Zürichben él, a külföld pedig legalább olyan bizonytalan dolog manapság, mint a kutya vacsorája.

Nehéz felszámolni az agyunkban tomboló káoszt. Nemsokára találkozunk a rendezvényszervezővel, aki a polgári szertartás részleteit intézi. Fő a fejünk, kell-e bevonuló zene, pezsgő, ajándék a szülőknek, gyertyagyújtás. Egyelőre a házasságkötő terem csak húsz embert fogad: vajon ki legyen a húsz kiválasztott. Változnak-e augusztusig a szabályok. Épp tegnap olvastam, hogy a Benelux-államokban belendült a negyedik hullám. Gyorsan eldobtam a telefont, és bemenekültem a fürdőbe, mintha a zuhany, a vécé és a tisztítószerek társasága valamiféle oltalmat nyújtana.

Az esküvő felhőtlenségét nemcsak a járvány árnyékolja be, hanem a futó összerogyások is. Ó, rossz kommunikáció, szervezési bakik, sajnálatos félreértések, mennyire ismerlek benneteket! Ki kit nem szeret, ki nem akar a másik mellett ülni, kit kell meghívni a másik számára, hogy ne legyen egyedül, hogyan mondjuk meg, hogy ez a lagzi nem annyira kisgyerekbarát, muszáj-e az a plusz egy fő. És még nem tartunk az ülésrendnél. Ha csak eszembe jut, szorítást érzek a halántékomnál. Igyekszem az egészet üdítő öniróniával kezelni, de mi lesz, ha átcsúszok a határvonalon, túl komolyan veszem, és összeroskadok, ha valami nem úgy sikerül?

Néha kényszergondolataim vannak. Azon kapom magam, hogy leállíthatatlanul azon töprengek, az Oltári nő, a Bazi nagy görög lagzi vagy az Álljon meg a nászmenet üt be az esküvőn. Eddig ketten mondták le a részvételt, az egyik az egészségi állapota miatt, a másik külföldön él, oltás, repülőjegy, gyerek, csupa összeegyeztethetetlen tényező. Világos. Múló, cseppnyi szomorúságot érzek, hamar elmúlik. De vannak ennél mélyebb ütések is. Példának okáért három embert hívtam meg az egyik volt munkahelyemről. Úgy éreztem, mindent átgondoltam. A férjekre is kiterjesztettem az invitálást. Udvariasan jeleztem, hogy gyereket csak akkor hozzanak, ha máshogy nem megoldható. Fülig ért a szájuk. Két nappal később jött egy e-mail, hogy átgondolták, mégse jönnek. Magyarázat nélkül. Amikor felhívtam őket, annyit hebegtek-habogtak, hogy ők ám nem olyan lazák, amilyennek gondolom őket, nem ismernek ott senkit, kínosan éreznék magukat. Mindent elkövettem, hogy ne essen rosszul. Még hangosan ki is nevettem magam, nehogy kicsorduljon a könnyem.

Miért kattan fel bennem ilyenkor egy kapcsoló, hogy én csináltam valamit rosszul? Hogy a rendesen megszervezett esküvőknél máshogy mennek a dolgok? Miért ragaszkodom görcsösen valamihez, amiről azt hiszem, hogy tökéletes?

P. szokta mondogatni, nincs az a lagzi, ahol mindenki jól érzi magát. Ezt, és húgom jótanácsát használom védőpajzsként orvul támadó bűntudatrohamaim ellen: ez a te esküvőd. És úgy szervezed meg, ahogy akarod.

De azért gyakran jól, mi több, boldogan vagyok. Lebegek, a fejemben lötyögnek a gondolatok, és nem rondít bele semmi ebbe a kellemes, zselészerű állapotba. Nézegetem a jobb kézfejem ujjait, ráképzelem az arany karikagyűrűt, ami egyelőre a bal fiókban szendereg, és mézédes ízt érzek a számban. Nyálas romantika, igen, ebbe keveredtem én, a cinikus vénülő fejemmel. Pár napja P. egyik régi barátja írt, hogy bár előzetesen nemet mondtak egy utazás miatt, most mégis eljönnének, tartjuk-e még a meghívást. A kibillent egyensúlyi állapot tehát visszatért középre, beállt a kozmikus rend. Ilyenkor még az ültetés gondolata is elviselhetőnek tűnik, és lecsillapulva gondolok arra, végül is mi van, ha a covid elsöpri a lagzit. Majd megtartjuk jövőre.

Nézegess a galériában szép esküvői körmöket!