Bejön ez a csávó az adományboltba és hát... jó nagydarab az illető. Tetoválások vannak a nyakán és a karján, a tarkójára pedig egy koponya van varrva, de akkora, mint az öklöm. Az ingén „Büntető” feliratot visel. Csak úgy árad belőle a nyers erő, a férfiasság, miközben... egy játékbaba van a bevásárlókocsi gyerekülésébe ültetve. Rákérdeztem, és elmesélte, hogy ez a lánya babája, Davey-nek hívják és a kislány megkérte, hogy vásároljon a babának ruhákat. Úgyhogy beült a kocsijába, idejött, vett két kezeslábast, és aztán még elment a Walmart áruházba, hogy zoknit vásároljon a babának. Nem tudtam elhinni, milyen gyengéden gondoskodik a lánya babájáról...

A Facebook-posztot több tízezren megosztották, és odáig fajult a dolog a közösségi médiában, hogy végül megszólalt maga az apa is. Ezt posztolta:

Két csodálatos gyerek büszke apja vagyok: Ash 10, Ayla 9 éves. Valamelyik este, miközben vacsorát főztem a gyerekeimnek, Aayla ezt kérdezte tőlem: „Apuci, magaddal vinnéd holnap Davey-t mindenhova?” Oda se figyeltem, mert épp próbáltam nem odaégetni a rizst, csak szórakozottan ennyit válaszoltam neki: „Persze, drágám, amit csak akarsz.” Csak akkor kaptam fel a fejem, amikor izgatottá vált a hangja, ahogy visszakérdezett: „TÉNYLEG?!” Ekkor szembesültem azzal, hogy mibe is mentem bele és tudtam, hogy nincs visszaút.

Soha nem hazudok szándékosan a lányomnak és ha egy mód van rá, nem hagyom cserben. „Tudod hogy van, nyuszikám – mondtam neki – csinálunk egy jó kis programot az unokámmal!”... Ekkor ő már tudta, hogy benne vagyok a buliban és emelte a tétet:

Na most aztán nyakig benne vagyok, mégis habozás nélkül igent mondok a feladatra. Davey a kedvenc babája. Egy garázsvásáron vette a feleségem egy dollárért. Egy 80-as években készült, vintage fiúbaba, amelyen anatómiailag minden a helyén van, ugyanakkor sokan csúnyának találhatják, és joggal, ha értitek, mire gondolok. De Aalya lányom imádja Daveyt, a saját fiának tekinti és az én unokámnak, úgy bánik vele, mintha élő emberi lény lenne.

Másnap reggel, amikor a lányok már elmentek iskolába (...), kiveszem Davey-t a kiságyából és megyek a garázsba előkeresni a gyerekülést. Mert a lányom előző este figyelmeztetett, hogy Davey-t mindenhol be kell kötni, akárhova megyünk. Mert hát tudjátok... biztonsági okokból.

Davey és én bemegyünk a boltba, beteszem a bevásárlókocsi gyerekülésébe (apuci megígérte), és odamegyek (...) egy fiatal nőhöz, aki láthatóan ott dolgozik. Mosolyog, úgy néz ki, mint aki talán, hátha nem harapja le a fejem, amiért ilyen ostobaságot kérdezek. „Hölgyem, hol vannak a babaruhák?” Még mindig mosolyog, nyilván össze van zavarodva látván a 130 kilós, 190 centi magas férfit, akinek a bevásárlókocsijában egy játékbaba ül. (...) A pénztárnál a sorban állva látom, hogy az előttem álló kislány megdöbbenve bámul. Képtelen hova tenni a nagy, felnőtt férfit a babával, akivel neki kéne játszania! Az édesanyja kedvesen rákérdezett, nem volt a hangjában ítélkezés, a pénztárosnő egy kicsit ugratott (ő egy barátunk, úgyhogy nem bántam), Davey kapott egy matricát, csináltam néhány fotót és távoztunk.

Csak egy apuka vagyok, aki azt szeretné, hogy a gyerekei tudják, hogy szeretem őket. Bármikor hozom magam kínos helyzetbe, csak hogy boldogok legyenek. Az év apukája? Kötve hiszem. Egy apa? Még szép.