Meleg van, nyitva hagytuk az ablakot éjszakára. Hajnali fél négykor kipattan a szemem. Magától. Hallgatom a férjem szuszogását és az alvó gyerek náthás szörcsögését, furcsa kórust alkotnak a részeg újlipótvárosi polgárok szerenádjával.

Forgolódom, dobálom magam, kimegyek pisilni, iszom egy kis vizet. Minden körülmény adott, mégse tudok visszaaludni. Beteg a fiam, kellemetlen, bár kötelező tapasztalat, nem merem megengedni magamnak az önfeledt és tökéletes öntudatlanságot, amit alvásnak neveznek. Amióta élek, és főleg amióta ő él, rengeteg a függőben hagyott feladat, az élet buzgón őrli az energiáimat, néha csak annyi erőm marad, hogy puzzle-darabokra szétesett énemet bámuljam azon töprengve, összerakható-e még valaha. De ha a gyerek beteg, az énem végképp nem számít, az aggódás, a figyelem, a testi érzeteire fordított koncentráció kiszorít az aurámból minden mást. Fekszem tehát a hajnali derengésben, megadóan hallgatom a lélegzések dalárdáját, és jobb híján mozizni kezdek. Elővarázsolom a semmiből, vissza- majd előretekerem a belső időt, mint valami verklit, pörgetem az emlékek közelmúltból ismerős menüjét a fiam megszülésétől kezdve a jelenig. Szívesen elidőzöm ebben a tompa, hártyavékony falakkal körülvett tartományban. Tudom már, hogy cikket fogok írni apák napjára, ezért először irányítani próbálok a fejemben tobzódó gondolatok sokaságában, aztán szépen elengedem a gyeplőt, és hagyom, hogy egymás után bukkanjanak fel az emlékek, tetszőleges sorrendben, szigorúan az apatémánál maradva persze.

Olyan erősen gondolok rá, hogy kínosan pontos kontúrokkal rajzolódik ki a kép, mint egy giccsfestő utánzatán, ahogy elfér a férjem tenyerében az a pirinyó újszülött, aki valószerűtlenebb, mint álmaimban el tudtam volna képzelni, és a férjem KFT-t énekel annak a pirinyó, üres tekintetű lénynek. Aztán továbbsiklok, utazok fejben hétről hétre, hónapról hónapra, ciklikus körökben suhanok. Leragadok olyan pillanatoknál, amik máig az emlékezetembe kapaszkodtak, az idő bonyolult természetének köszönhetően könnyedén összekötök különböző eseményeket és időpontokat.

Nem tehetek róla, de egy ponton kínosan elérzékenyülök emlékképek és szuszogások összhangzatában. Hogy máig az van, hogy a férjem (aki már négyszeres apa a babánk mellett három szép és okos felnőtt gyerekkel) amikor hazaesik munka után, pihenés helyett azonnal átveszi tőlem a babát, és csak akkor alszik, amikor a gyerek is alszik. Hogy bárhova elmehetek, ahova csak akarok, nemcsak elviseli, de bíztat is. Hogy én is dolgozom, amit tiszteletben tart, sőt halogatja a sajátját a kedvemért. A zenekari próbákat is próbálja a családhoz igazítani, és ha hárman megyünk valahova, gyakran több feladatot vállal nálam. Hogy házikosztot készít, elviszi a reggeli műszakot, rossz éjszakákon ringat és dúdol, pelenkáz és fájdalomcsillapítót adagol, letörli a baba- és esetenként az anyakönnyeket. Hogy rájött, milyen könnyen elalszik a gyerek az ős.Kormorán Folk and Rolljára fejét a vállunkra hajtva, és olyan viccesen ferdíti el a babakönyvek csacska szövegeit, hogy azzal kiválóan megalapoz a jövőben vélhetően kibontakozó abszurd humorérzéknek. Hogy amikor szükséges, velem együtt cipeli a szorongások mázsás ballasztjait. Nem segítő, hanem szülőtárs. A legnemesebb értelemben véve.

Egyre mélyebbre süllyeszt az emlékezés, a „lélektől lélekig” tartó végtelenségérzésben bódultan csodálom, mennyire stabilan beszivárogtak ezek a hétköznapi pillanatok a tudatom réseibe, és most, az éjszaka és az álom szürke zónájában egyenként feltárulnak. Nem váltják meg a világot, nem derítenek fényt nagy összefüggésekre, nem nyitnak meg korábban kulcsra zárt ajtókat, de akkor is. Ezek az emlékképek nehéz időkben sem vesznek majd bele kihalászhatatlanul valami zűrzavaros és reménytelen masszába, hanem velünk maradnak, érzelmi munícióként szolgálnak majd minket a túlélésért, sőt, hiperbolikusan mondok nagyot, a boldogságért vívott közös harcban.

Galériánkból megtudod, mit szólnak a gyerekek ahhoz, hogy vége a sulinak!