A szüleim az első perctől fogva odáig vannak a gyerekeinkért, pedig eleinte igencsak ellenezték, hogy annak idején olyan fiatalon estem teherbe. „Élned kéne még egy kicsit!” – szajkózták állandóan. Nem úgy, mint a férjem szülei, akik majd elolvadtak az első ultrahangfotóktól, most azonban, hogy a gyerekek már 5 és 7 évesek, ránk se bagóznak és kisbabákként is csak ideig-óráig lelkesedtek értük.

Budapesten élünk és már én is évek óta megint teljes munkaidőben dolgozom, így ha valamelyik lurkó megbetegszik, akkor nem könnyű megoldani a felügyeletet. Általában anyukám jön hozzánk Bajáról és van a gyerekekkel, amíg a férjem vagy én haza nem érünk, és ez hatalmas segítség nekünk.

Diósdon laknak, míg mi a 14. kerületben – igen, ez sincs épp közel, de azért nem a világ vége, Bajánál pedig mindenképpen közelebb van. Nem várom el, hogy állandóak "rájuk sózhassuk" a kicsiket, mindösszesen jól esne egy-két felajánlkozás. Ők azonban szinte csak a "kötelező" családi programokra korlátozzák a találkozókat, ki tudja miért.

Tudom, hogy ez a furcsaság nem csak engem zavar, hiszen már a férjem is többször megemlítette nekem, hogy „csodálja, hogy az anyjáék nem igazán ugrálnak a gyerekekért”. Ő ezt azzal magyarázza, hogy most, hogy végre mindketten nyugdíjasok lettek, bizonyára élni akarnak egy kicsit, kettesben. Szerintem viszont ebbe azért bőven bele kéne férjen legalább kéthetente egy-egy látogatás vagy közös program, ha tényleg azt akarnák, hogy az unokáik megismerjék és kedveljék őket.

Minden alkalommal, amikor felhoztuk a „gyerekvigyázás” ötletét, hirtelen valami halaszthatatlan programjuk kerekedett, vagy valamelyikőjük gyanúsan gyorsan megbetegedett.

Vajon tényleg nem veszik észre, hogy ez mennyire átlátszó? És mégis mi bajuk lehet a gyerekeinkkel? Vagy velünk van problémájuk?

Mi mindig is nyitottsággal közeledtünk feléjük, elhívtuk őket nyaralásra, síelésre, itthoni programokra és úgy éreztük kölcsönös a szeretet és a szimpátia. De mióta megvannak a gyerekek, mintha púpok lennénk a hátukon, pedig soha semmilyen komolyabb szívességet nem tettek még értünk vagy a kölykökért.

Amikor nagy ritkán együtt ebédel vagy vacsorázik az egész család, és az összes gyerek egy helyen van, csak azt hallani a nagyszülők szájából, hogy a másik két gyerek már mi mindent tud, a korban tőlük csak 1-2 évvel elmaradt gyerekeimhez képest. Eddig elengedtem a fülem mellett ezeket a dolgokat is, de mostanában egyre inkább irritálóan hatnak rám, hiszen úgy érzem, a gyerekeimet igazságtalanul megkülönböztetik, ráadásul még a saját fülük hallatára hasonlítgatják is őket másokhoz. Elegem van ebből a nagy semmiből, amit a férjem szüleitől kapunk! Ez van, kimondtam végre.

Mondhatnátok, örüljek, hogy legalább egyikünk szülei odaadóak és szeretik a gyerekeket, de ez engem akkor is bánt. Ha pedig hamarosan nem változtatnak, kész vagyok szembesíteni ezzel őket. Remélem, a férjem – ahogyan mindig mindenben –, most is mellettem áll majd.

Brutálisan őszinte beszólások nagymamáktól...