Anyósom lekéste az esküvőnket, nem vártunk rá

Borítókép: Anyósom lekéste az esküvőnket, nem vártunk rá Forrás: Getty Images
Azt hiszem, már aznap végleg elástam magam a férjem családja előtt, de továbbra kitartok a véleményem mellet; mi nem hibáztunk. Szerintetek?

„Tervezheted évekkel, hónapokkal jó előre az esküvődet, teljes képtelenség a legeslegapróbb részletekig mindent lemodellezni; hogy fog majd a valóságban lezajlani az a bizonyos nagy nap. Nos, mi is pontosan így jártunk” – kezd bele a történetükbe egy ifjú házas asszony.

„A párommal már nagyon régen megegyeztünk abban, hogy az esküvőnket kütyümentesen szeretnénk eltölteni. Már csak azért is, mert elég jól ismerjük a rokonainkat: az anyukám és még jó néhányan a családból nagy közösségi médiafogyasztók; lételemük a folyamatos posztolgatás.

Nem szerettük volna, hogy a nagy napunk (is) arról szóljon, hogy ők a telefonjukat fáklyaként lobogtatva egyfolytában szelfiznek, minket kattintgatnak és folyamatosan képeket osztanak meg rólunk; erről a bensőséges eseményről. Arról nem is beszélve, hogy ez nem is lett volna nagyon etikus azzal a fotóssal szemben is, akit „hivatalosan” felkértünk az esemény megörökítésére.

Mindent szépen ki is találtunk, egy, a templom bejáratánál elhelyezett kosárkába gyűjtöttük be a mobilokat; a szertartás idejére legalábbis. A vendégeink, tiszteletben tartva ezt a kérésünket, gond nélkül belementek a dologba; egy kivétellel.

Anyósom ugyanis teljesen kiakadt.

Pedig nem ott és akkor hallott a kérésünkről először, ráadásul még csak nem is ő az, akinek olyan nagy nehézséget okozna egy órácskára félretenni a telefonját. Mindenesetre az, hogy neki bárki meg akarja mondani, mit tehet meg és mit nem; borzasztóan rosszul érintette. Kijelentette, ha nem lehet nála a telefonja, akkor ő inkább visszaviszi az autóba és ott hagyja; mert nekünk nincs jogunk ahhoz, hogy hozzányúljunk.

Hiába mondtuk neki, hogy engedje el ezt a dolgot és hogy a szertartást kisvártatva kezdjük; ő csak azért is visszaindult a majd tíz perces sétára parkoló kocsijukhoz. Erre én is befeszültem, és kijelentettem, nem fogunk arra várni, hogy visszaérjen. A ceremóniát pedig a tervezetteknek megfelelően, pontosan el is kezdtük. Mondanom sem kell, alapos késéssel esett be a templomba. Szerencsétlen férjem pedig ott őrlődött, hogy viselkedjen; hogyan álljon ki mellettem úgy, hogy közben azért az édesanyjával se vesszen össze halálosan.

Alig ért véget a szertartás, máris állt a bál; no nem az esküvői bulira gondolok.

A férjem családja szinte azonnal nekem esett és a fejemre olvasta, hogy lehettem ennyire tapintatlan, amiért nem voltam képes megvárni anyósomat. A sógornőm pedig annyira felszívta magát, hogy azóta szóba se áll a férjemmel. Nagyon el vagyok keseredve. Valóban túllőttem a célon? Meg kellett volna várnunk a saját esküvőnkkel anyósomat, míg végig nem játssza a túldramatizált nagyjelenetét és sértődötten visszaereszkedik közénk? Mit gondoltok? – teszi fel a kérdést az ifjú ara.

Szeretnél jóban lenni az anyósoddal? Galériánkban tippeket adunk hozzá!