Például nyugodtak. Halkan beszélnek. Lábujjhegyen járnak. Soha nem jönnek ki a sodrukból. Lassúdad mozdulatokkal simogatják gyermekük fejecskéjét, akkor is, ha a kis cuki már önkívületi állapotba hisztizte magát. Elégedettek, és soha nem holtfáradtak – vagy nem mutatják –, maximum kicsit lassúbbak, de ez is jól áll nekik. Távol áll tőlük a bezzeganyák harsány megmondásvágya, a szörnyülködő ítélkezés, de a szorongás és a folytonos aggodalom is. Bölcsek, mint a kis Buddha a vécécsészém fölötti polcon. Hangsúlytalanok, egyszerűen csak vannak magától értetődő organizmusként, és komótosan, már-már lomhán végzik a kisgyerek körüli mindennapi teendőket. Nem okoz náluk semmiféle különös izgalmat vagy idegességet az ilyen apró, kiszolgáltatott lények iránt érzett felelősség.

Ami engem illet, mintha ennek az ellenkezőjére huzaloztak volna. Hallottam nálam is parásabb mamikról, de ők már tényleg klinikai esetek. Kifürkészhetetlen módon lopózott a személyiségembe a veszteségtől való szorongás, alapbeállításom például, hogy folyton ellenőrzöm, megvan-e a táskám, abból nem hiányzik-e valami, nem lopták-e ki a pénztárcát, telefont, könyvet, nyilván komikusan festhetek, ahogy hebrencs mozdulatokkal húzogatom a cipzárat, ki-beforgatom a zsebeket. Amióta gyerekem van, táska kilőve, ott van ő, akit a nap minden percében félteni lehet. Amikor hason alszik, tízpercenként ellenőrzöm, lélegzik-e még. Épp gyakorolja a kúszást, folyton a sarkában loholok, mellesleg nem teljesen irreális félelemben tapicskolva, mert a konnektorok és kábelek izgatják leginkább, a gyerekszobára pedig még érkezett meg az ajtóhatároló, úgy várom, akár a Messiást. A hangerőmet minden erőlködés ellenére sem sikerül lecsavarni, illetve csak akkor, ha az összes idegszálammal erre az egy elemre összpontosítok, és minden más felejtve van. A helyzet hasonló a mozgásommal, a gesztikulációm gyors és ideges, hiába mantrázom magamnak, hogy nyugi, nyugi, lassan mozogj, tovább érsz.

Az utcán erőlködve lassítom a lépteimet, rémálmom, hogy elvágódok a hordozóban zötyögő gyerekkel, a fantáziám mindenféle rettenetes forgatókönyvet ír a következményekről, de világéletemben gyorsgyalogló voltam, olyan, mintha erőszakot kéne elkövetnem a saját testemen. Irigykedve nézem a túloldalon andalgó anyukát, akinek mi sem természetesebb, mint ez a csendes séta, álmatagon fordítja arcát a koratavaszi nap felé, és eszébe sem jut, hogy gyilkos szándékú hepehupák állhatják útjukat.

Egy szó mint száz, jó lenne egy nagy dózis valami ártalmatlan nyugtatóból, amit más nőknek bőkezűbben osztogatott a természet, engem meg kilöktek a sorból. Igen, szeretnék ehhez hasonló lenni.

Az ellenkezőjére is van példa

Valamelyik nap egy drogériában láttam a következő jelenetet: kislány hangosan hisztizett valami édesség után, amit az anyja kőszoborra emlékeztető mimikátlansággal vett tudomásul. Minél közönyösebbnek mutatta magát, a gyerek annál nagyobb hangerőre kapcsolt, a hülye is láthatta, hogy az anyjából igyekszik figyelmet kicsikarni. A nő azonban nem adta meg neki. És ahogy figyeltem, láttam a tompa arcból és fénytelen szemből kikönyöklő őrületet: a nő nem nyugodt volt, hanem magánkívül, amit rettenetes erővel fojtott vissza, talán a rögtönítélő vásárlótömeg miatt. Mit tesz egy ilyen ember, amikor négyszemközt marad a gyerekével? Megint meglódult a fantáziám, de rögtön igyekeztem visszagyömöszölni magamba az ítéletet, és csak arra emlékezni, hogy lehetőleg soha, de soha ne nézzek így a gyerekemre.

Természetesen nem akarok túl engedékeny, puhány anya se lenni, aki az első könnycseppnél megvesz bármit, de ilyen még inkább nem. Úgyhogy nyugodt szívvel szorongok tovább, most éppen azon, mi lesz velem később, a játszótéren, csupa-csupa anya közt, akiket igyekszem majd nem megítélni, és közben elviselni, hogy minden bizonnyal engem is megállás nélkül véleményeznek.

Galériánkban édesanyákat kérdeztünk arról, hogy nekik mi a legnehezebb a gyereknevelésben: