Borítókép: A válás utáni krízisidőszak nehézségeitől a kütyüfüggőségig Forrás: Getty Images

A válás utáni krízisidőszak nehézségeitől a kütyüfüggőségig

Mit tehet az apa, ha az anya ellene fordítja és bástyaként használja a gyereket? A 13 éves gyerekem kütyüfüggő, mit tehetek? A demokratikus vagy az autokrata nevelés a jobb? Szülők kérdezték, a szakértő válaszolt.

Mit tehet az apa, ha az anya ellene fordítja és bástyaként használja a gyereket? Mi a jobb, ha az anya bevonja a gyereket a szülők közötti harcba, kockáztatva ezzel, hogy a helyzet még inkább elmérgesedik vagy, ha inkább megkíméli őt a feszültségtől még akkor is, ha ez az apai idő rovására is megy?

F. Várkonyi Zsuzsa pszichológus: A válófélben lévő vagy elvált házaspároknál gyakori jelenség, hogy az elhagyott fél saját önbecsülését kétféleképpen próbálja visszaszerezni: vagy leértékel, mereven visszautasít mindent, ami az elhagyó féllel kapcsolatos – mindent, amit mond, tesz vagy kér -, így akarva csökkenteni a veszteségérzetet, amit az elhagyás okozott számára – hiszen egy kevésbé értékes ember által elhagyatva lenni kevésbé borzasztó, mintha az az ember egy nagyszerű, pótolhatatlan személyiség-. A másik lehetőség, hogy annyi borsot tör az orra alá, amennyit csak tud, és erre a gyereket használja eszközként.

Sokszor az anya úgy érzi, hogy ő teljesen vétlen abban, hogy őt otthagyták, ami persze sok esetben nagy tévedés. Nincs vagy nagyon ritka az olyan eset, hogy csak az egyik fél vétkes egy kapcsolat zátonyra futásában. Minél inkább úgy érzi az elhagyott nő, hogy az apa számára fontos a gyermeke, annál inkább tudja marionett bábuként rángatni. A sértett fél mindenféle lehetetlen feltételt tud szabni volt párjának: „Csak akkor kapod meg, ha…”, „Most nem kapod meg, mert…”, „Csak, hogy ha érte jössz…”, „Csak, ha nem jössz érte…”.

Az ilyen szituáció, amikor a szülők állandó háborúban állnak egymással, semmilyen szempontból nem jó a gyerekek számára, akik olyan feszültséget éreznek ilyenkor, mintha kétezer watt áramot vezetnének a fejük fölött. Ennek a helyzetnek a nagyon kreatív megoldása a gyerek részéről az, hogy megbetegszik, méghozzá leginkább láthatási időben. Hiába gondolja azt sok elvált apa, hogy a feleség csak hazudja, hogy a gyerek megbetegedett, sajnos, az semmiképpen sem hazugság. A gyerekek ezzel próbálják megúszni azt a helyzetet, ami elmenetkor, visszajövetkor és ottlétkor is, rettentő nagy teher lenne számukra. Úgy gondolják, hogy a betegség felmenti őket és nem kell átélniük a „De ne mondd Apádnak…” és „De mit mondott az Anyád…” szituációkat. A szülők ezzel az oda-vissza dobálózással teljesen lerombolják a gyerek biztonságérzetét csak azért, hogy a saját hiúságukat valamennyire kielégítsék. És ez bizony nagy szegénységi bizonyítvány a szülők részéről, amikor a gyereküket dobják be prédaként a volt házastárssal való kapcsolatba.

A leghatékonyabb megoldásnak azt tartom, ha a szülők találnak egy olyan külső, mindkét fél számára elfogadható embert, aki elfogulatlan, hozzáértő és hiteles. Ilyen lehet egy nevelési tanácsadóban vagy családsegítőben tevékenykedő, jóindulatú pszichológus. Ha sikerül rávenni az elhagyott felet, hogy ő is elfogadja egy szakember segítségét és közreműködését az elmérgesedett szituáció kezelésében, ezzel jelentős előrelépést tudnak elérni. De sokszor elég az is, ha nem pszichológust, hanem egy mindkét fél számára megnyugtató kívülállót vonnak be a párbeszédbe, aki kívülről, objektíven látja a helyzetet és adhat okos, higgadt tanácsokat: „Hidd el könnyebb lesz neked is, ha ezt a megoldást engedélyezed…” vagy „Nem erőszakoskodhatsz azzal, hogy…”

Ennek az áldatlan állapotnak, ellenségeskedésnek általában akkor szokott vége szakadni, amikor az elhagyott fél új partnert talál. Mert ez állítja helyre azt az önérték-vesztést, amit az elhagyatás okozott. Ilyenkor általában elég gyorsan abba szokott maradni a volt házastárs „szívatása”. Magunk mellé rántani a gyereket érzelmileg egy olyan csatában, amihez neki nincs köze és ezzel véglegesíteni azt, hogy egyik napról a másikra két szülője helyett már csak egy van, hatalmas önzés és nagyon sok kárt okoz a felnövekvő gyerek számára, akár még felnőtt korában is.

Demokratikus nevelést próbálnék alkalmazni a három lányomnál, akik 7, 4 és 1,5 évesek. Úgy veszem észre, hogy egy ideig bejön a demokrácia, de egy idő után leeresztünk (én és/vagy a gyerekek is) és akkor átcsúszok autokrata szülőbe. Ezzel sokat ártok?

F. Várkonyi Zsuzsa pszichológus: Thomas Gordon 1963-ban dolgozta ki a - nem csak szülők számára, hanem minden emberi interakcióban hasznos - szimmetrikus kapcsolati eszköztárat felsorakoztató kommunikációs módot.

Amikor Gordon első ízben beszélgetett egy szülő-csoporttal, az egyik anya szinte szó szerint azt idézte, ami a nekem feltett kérdésben elhangzott: „Én általában addig engedek a gyerekeknek, amíg végül már nem tudom elviselni őket, akkor pedig átváltok autokratikusba”. Ezt nevezte Gordon egyes és kettes módszernek, hármasnak pedig a saját módszerét. Nem azért nevezte el ezeket a módszereket egy-egy számról, mert nem tudott volna fantáziadús neveket adni a különböző eljárásoknak, hanem azért, hogy ki-ki megjegyezze, hogy az egyes és a kettes módszer zsákutca. A hármas módszer lényege, hogy amikor az igények eltérőek, akkor ne azon legyen a hangsúly, hogy mindenki előadja a saját, kész megoldását –és közben ignorálja a másikét -, hanem ehelyett próbálja megfogalmazni, hogy milyen igény van a megoldása mögött.

Szemléltetve ezt a módszert egy egyszerű példával: szeretnék egy kicsit a szabadban mozogni és levegőn lenni a hétvégén, mert be voltam zárva egész héten. Ez az én valódi igényem – hogy kint lehessek a szabadban -. Ám ha én azzal állok elő, hogy menjünk biciklitúrára, az lehet, hogy ütközik a férjem térdfájásával, vagy a gyerek ellenállásával, mert kinőtte a biciklijét és azon már nem szeret tekerni. Persze az én kívánságom, hogy biciklizzünk, még nagyon sok más igénnyel ütközhet, de ha én azzal állok elő, hogy sokféle szabadidős mozgást el tudok képzelni, nekem csak az a fontos, hogy levegőn mozoghassak, akkor arra a családtagjaim nagy eséllyel találni fognak számtalan olyan megoldást, ami valamennyiünknek megfelel. A hármas módszert, amelyről bővebben Thomas Gordon „PET” – vagyis szülői eredményesség - című könyvében lehet olvasni, nagyon tudom ajánlani. Ebben egészen pontosan le van írva, hogy mi a teendő, ha túl engedékeny nevelési módszereink vannak, vagy ha az autokratikus nevelési kliséket szeretnénk lebontani. Ez a könyv óriási példányszámban jelent meg az elmúlt közel harminc évben, így ha könyvesboltban nem találja meg valaki, érdemes antikváriumokban, könyvtárakban utánajárni. Egyrészt érdemes elolvasni a könyvet, másrészt akár beiratkozni egy Gordon-tréningre, ahol hasonló igényekkel ülnek ott a többiek is, és ki-ki a saját példáin keresztül tapasztalja meg, hogy min kell még csiszolnia, változtatnia ahhoz, hogy a kommunikációja, szituációkezelése a Gordon-féle módszernek megfeleljen.

Három lányom van. Többen állították, hogy a hármas szám – gyermekek számát tekintve - a családban nem túl szerencsés, mert valaki mindig egyedül fogja érezni magát, kettőt vagy négyet kellett volna szülnöm. Van alapja az ilyen feltételezéseknek?

F. Várkonyi Zsuzsa pszichológus: Léteznek olyan barátnői vagy testvéri háromszögek, ahol valóban az a helyzet, hogy ketten összefognak, és a harmadik kiszorul, vagy akár ellenséggé is válik. De ebben a felnőttek mintája nagyon erősen közrejátszik - ha a felnőttek is mindig valakivel szemben összefognak -. Én azt gondolom, hogy nem törvényszerű, hogy ez így legyen.

Vannak kiváló módszerek, amelyekkel ezeket a felesleges „határvillongásokat” nagyszerűen vissza lehet szorítani: például, ha keresünk annak a gyerekünknek is valami érdekes külön elfoglaltságot, érdeklődési kört, programot, aki a kiszorított, vagy azért, mert passzív vagy azért, mert harcos egyéniség. Szülőként érdemes figyelni, hogy az erőviszonyok alapján hármuk közül melyikük az, aki egy kis támogatást vagy külön időt, „magánidőt” igényelne. Néha elég egy gyerek lelkének a helyrebillentéséhez, ha egy rövidke, egyórás külön programja lehet valamelyik szülővel, mert kicsit besokallt a testvér-helyzetből. Van, hogy egy testvér is sok, van, hogy négy testvér vagy hat testvér is ott van és nagyon nagy ajándék ilyenkor kapni egy ügyintézős elmenetelt, ahol csak ő lehet ott apuval vagy anyuval. Az ilyen egyensúly-módosító kis beavatkozások nagyon jótékonyan hatnak. Ugyanakkor alapvetően nem értek egyet azzal, aki ijesztgette azzal az édesanyát, hogy a három gyerek törvényszerűen csak rossz lehet.

Ráadásul van olyan, amikor két testvér is így van egymással, pedig ketten vannak. A másik pedig az, hogy ha a korkülönbség megengedi, akkor amúgy is lesz egy egészséges önállósodás, akár mind a három gyereknek közel hasonló időben. Például az egyikőjük már sok időt tölt sportolással, a másik már „fiúzik”, a harmadikat pedig a kis barátnői érdeklik. Általában, ha a szülők között és a családban nem jellemző az állandó bírálás és egymás ellen feszülés, akkor a gyerekek kapcsolatában sem szokott az lenni.

A fiam idén 13 éves, hatodik osztályba jár. Kötelességtudata tapasztalatunk szerint nem alakult ki. A játékot, a számítógépet, a tévét előnyben részesíti minden kötelezettséggel, a tanulással, házimunkával, olvasással szemben. A "szenvedély" kategóriájú tevékenységével szemben tehetetlenek vagyunk, észérvekkel, erőszakkal sem tudunk hatni rá. Még a témát érintő kommunikációs kísérleteinket is durván elhárítja. Konfrontáció esetén gyakori a bezárkózás, elszökés. Problémánkkal megkerestük a helyi családsegítő szolgálatot és több pszichológust is, de érdemi segítséget vagy tanácsok nem kaptunk.

A megoldást nem tőlük és nem Önöktől várom, de ha lehet, szívesen fogadnék bármilyen hasznos nevelési tippet vagy tanácsot, miként építsük ki a gyermek kötelességtudatát és hogyan fordítsuk meg a tevékenységek sorrendjét, vagyis előbb lássa el a feladatait, utána foglalkozzon a hobbival, szenvedéllyel.

F. Várkonyi Zsuzsa pszichológus: Az első 13 évben nagyon sok minden nem úgy történt, ami azt segítette volna, hogy a gyerek azonosuljon a szülők normarendszerével. Én csak feltételezem, hogy ezek a szülők konkrétan alapvetően kötelességteljesítők, alapvetően együttérzést tudnak mutatni és követelni is. Azt gondolom, hogy ennek a gyereknek az érzelmi nevelésével már lehettek korábban is problémák. Hogy neki nem volt kötelező megtenni mindazt, amire hasonló életkorú gyerekek pedig már képesek.

Általában nem tizenhárom éves korban kezdődnek a gubancok. Az hogy, hogyan kell együttérzőnek lenni a másikkal, hogy miért nem bántunk egy gyengébbet, egy kisebbet, ez az óvodás kori tananyag része. Az iskoláskori tananyagé pedig az, hogy a gyereké a feladat, az ő öröme vagy az ő szomorúsága, hogy ha jó vagy rossz minősítést kap az iskolában. Sajnos a magyar iskolák afelé nyomják a szülőket, hogy tanuljanak a gyerekkel, mert az ő örömük, az ő szégyenük, meg az ő boldogságuk, ha a gyereket kudarcok vagy sikerek érik. És ezt a szülők többsége elhiszi, hogy ez így van. Ezzel azonban nagyon rosszat teszünk, mert azt az üzenetet küldjük a gyereknek, hogy „te úgysem tudod ellátni a feladataidat, te egyedül alkalmatlan vagy erre, az én segítségemre van szükséged”.

A szülő-gyerek viszony nem tanár-diák kapcsolat. Ez utóbbi ugyanis nem egy szeretetre épülő, hanem teljesítményközpontú kapcsolat, ahol a tanár bizonyos fajta jutalmat ad a gyereknek, ha okos és büntetést, ha buta. Ha a szülő ezt a szerepviszonyt bevállalja, az teljesen eltorzítja a szülő-gyerek kapcsolatot. A felelősségvállalásnak és a kötelességtudatnak hat-hét éves korban kell kialakulnia, és ugyanekkor fordulhat a hozzáállása rossz irányba is.

A videojáték, a számítógép, meg a televízió egy szimulált világba viszik el a gyereket. Ezt az idősávot én úgy hívom, hogy menekülő idő, amikor a gyerek nem a saját életének a realitásában van. Nem végez feladatokat, nem él át tényleges kapcsolatokat, együttlétet, örömet, közelséget, se belső „emésztést”, amit úgy hívunk, hogy csigaház-idő vagy magánidő, amikor valamilyen mechanikus munka közben visszagondolunk arra, mi történt tegnap, és kigondoljuk, mi legyen holnap, minek mi volt a jelentősége, jelentése.

Erre a belső emésztésre is kell, hogy jusson legalább egy óra minden nap. A menekülő idő - amikor kütyüzik - azt jelenti, hogy egyik normális idősávban sincs az illető, tehát nem feladatokat végez, nem ingerekre ad reakciókat, nem kapcsolatokat él meg és nem a saját életét gyúrja egy kicsit emészthetőbbé, hanem valahol máshol tartózkodik. Azt már kimutatták, hogy a kütyük bizony igazi szervi függést alakítanak ki. Bármilyen számítógépes játékról legyen szó, akkor is, ha nem gyilkosos, hanem konstrukciós, nagyon ártalmas. Ugyanis igazi szervi hozzászokást alakítanak ki, igazi megvonási tüneteket építenek fel elég hamar a gyerek szervezetében.

Nagyon komoly probléma – hogy nincs kötelességtudat-, amit a kérdésfeltevő felvetett. Szimulált világban való elmélyedés nagy mennyiségben van jelen a mai gyerekek életében és egy ilyen szülői kiáltás arra jó, hogy a kisebb gyerekeket nevelő szülők, akik most olvassák ezeket a sorokat, felfigyeljenek arra, hogy ezt időben meg kell állítani, mert van egy pont, ahol sajnos már nehéz visszafordítani a folyamatot.

Ilyen vészhelyzetekre vannak kezdeményezések a fejlett világban sokfelé, hogy amikor egy gyerek már nagyon nem tud alkalmazkodni a valódi világhoz, mesterségesen kialakított környezetbe viszik őt. Ezt úgy kell elképzelni, mint egy falusias, erdei, vagy akár sarkvidéki helyet, ahova elviszik ezeket a gyerekeket a társadalmon kívülre, és az a harc, amivel a saját mindennapi megélhetésükért és elboldogulásukért küzdeni kell, egy csomó egészséges energiát termel. Ez működik drogelvonó programokban is. Láttam már erre példát hazánkban is. Azon a drogelvonó helyen, amit én Magyarországon láttam tíz évvel ezelőtt Komlón, egy olasz drogelvonó intézmény programját vette át és nagyon jó eredményeket értek el abban, hogy a korábban komolyan drogozó fiatalok egy majdnem ősközösségi kis társadalmat építettek ki maguk körül a nevelőikkel együtt és közben rengeteg szép, őszinte élményt gyűjtöttek.

Nagyon nagy tapasztalatokra épül az, amit az olaszok most már több, mint tíz évvel ezelőtt felkínáltak hasonló intézményeknek. Hogy mik azok a csapdák, amiket soha nem szabad egy drogos hátterű fiatalnak felajánlani vagy belekényszeríteni. És nekem azért jutott eszembe ez a hasonlat, mert a kütyüfüggés sajnos nagyon közel van a drogfüggéshez.

Örökérvényű gondolatok Vekerdy Tamástól a gyereknevelésről, szülőségről