Kinga, a lányom nem mindig a tökéletes választásáról volt híres. Öt évesen az ovi alfahímje volt élete szerelme. 15 évesen hazaállított az iskolai focicsapat csatárával. 20 évesen az egyetem legmuszklisabb hallgatóját szemelte ki magának. Félreértés ne essék, ezek a fiúk soha nem bántak vele rosszul. Inkább az volt az érdekes, hogy Kinga végül mindig azért dobta őket, mert egy idő után megállapította, hogy nem elég érzékenyek, hogy nem lehet velük filmekről vagy versekről beszélgetni, satöbbi. A következő körben körforgásszerűen kiválasztott egy pont ugyanolyat, mint az előző volt, és minden megismétlődött.

Huszonnégy évesen megismerte Kálmánt. Kálmi a szép hagyományoknak megfelelően az előző pasik klónja volt, izmos, nagyhangú, közepesen művelt. Megszállottan rajongott az autókért, lázasan beszélt órákon át a négykerekű csodákról, őszintén szólva annyira untam, hogy kis híján elaludtam, amikor a vacsoraasztalunknál szónokolt. Kingát cseppet sem érdekelte a téma, de mivel nyakig belezúgott Kálmiba, úgy tett, mintha a világ legizgalmasabb előadását hallgatná. Csillogó szemekkel bólogatott, és közben le sem vette a szemét a fiú hatalmas karjáról.

Kálmi viszonylag nyugis gyerek volt, de nem csinált titkot belőle, hogy időnként – ismeretlen emberekkel szemben – előfordulnak indulatkitörései. Ez főként akkor történik meg, amikor a volán mögött ül. Egyszer valóban szemtanúi voltunk, mekkorát képes a kormányra csapni, ha egy óvatlan vezető váratlanul bevág előtte. A képe olyan vörös volt, mint a kalocsai paprika, de minden erejével visszafojtotta az üvöltözést, feltételezem amiatt, hogy ne ijesszen meg bennünket túlságosan. A lányom ugyan kicsit meghökkent szerelme állatias mozdulatán, de nem tette szóvá a dolgot.

Kinga huszonötödik szülinapján körülbelül fél éve lehettek együtt. Meglepetésbulit terveztünk a lányomnak, persze nem túl nagyot, a férjem, én, Kinga öccse, két barátnője, és persze Kálmi szerepelt a meghívottak között. Kora délután bepattantam a kocsiba, hogy elugorjak a közeli szupermarketbe, és vásároljak a bulira tortát, sütit, bort és szendvicsnek valót.

Nem vagyok egy Niki Lauda, de azért teljesen analfabéta sem. Általában betartom a közlekedési szabályokat, ami a fővárosban főbenjáró bűnnek számít. Nem hajtok gyorsan – sőt, időnként kicsit lassúcska vagyok -, nem hajtok át a záróvonalon, elengedem a gyalogost, előzékenyen viselkedem a bringásokkal. Autóstársaim szerint ez a viselkedés tűrhetetlen, és gyakran meg is kapom érte a büntetésemet: dudálnak, anyáznak, grimaszolnak, vagy rázzák az öklüket. Nem vagyok indulatos természet, elengedem az átkokat a fülem mellett.

Aznap történetesen köd volt, és csúszott az út. Óvatosan vezettem hát, egyesben vettem a kanyarokat, de még így is megtörtént a baj. Sávot kellett váltanom, és a rossz látási viszonyok miatt nem vettem észre a sebességhatárt minden bizonnyal átlépő autót. Nem volt a helyzet nagyon vészes, simán át tudtam sorolni, a türelmetlen vezető azonban habozás nélkül rátenyerelt a dudára és el sem engedte.

Imáim azonban nem találtak meghallgatásra. Sárga. Piros. Nincs mese.

Lelassítottam, megálltam, miközben a dudaszó még mindig üvöltött. Fékcsikorgás. Agresszív ajtócsapódás. A visszapillantóban nagydarab, fekete alak körvonalait láttam. A francba, ez ide fog jönni. Már hallottam is a döngő lépteket, az ajtók zárva ugyan, de ez még képes, és betöri az ablakot. Gyorsan valami védekezésre alkalmas tárgyat kerestem, benyúltam a táskámba, kirántottam egy körömvágó ollót. Elég vicces, de azért több a semminél.

A fekete alak odanyúlt az ajtóhoz, és megrántotta. Persze zárva volt. Nyitott tenyerével teljes erejéből a kocsi tetejére sújtott, aztán lerántotta a fejéről a kapucniját, és lehajolt, hogy a szemembe nézhessen.

Óriási, üvöltésre kész szájat láttam, és bár az idő ilyenkor lelassul, akárcsak a felfogóképesség, mégis rögtön olyan ismerős volt a formája. Ott meredezett előttem ez az óriási, hangtalan száj, kimerevítve, mint egy ócska VHS-videóban, és akkor leesett, megértettem, hogy a rémület fagyasztotta belé az üvöltést, mivel ő is ugyanúgy felismert engem, mint én őt.

Az embert utoléri a büntetése, mondogatta apám, s tessék, előttem állt a közhely állatorvosi lova. Kálmi saját ismeretlenek ellen irányuló agressziójának csapdájába pottyant. Néztük egymást, én kezemben a magasra tartott kisollóval, ő még mindig kitátott szájjal, amit csak nagy nehézségek árán sikerült becsukni. Néhány másodpercig álldogált még, majd megfordult, és visszadöcögött a kocsijához, ami mögött ott dudált vagy három ingerült sofőr. Beszállt, és gyorsan jobbra indexelt. Olyan gyorsan tűnt el a zöldnél, mint a gepárdok.

A szülinapra nem jött el, betegségre hivatkozva kimentette magát. Kinga néhány héttel később szakított vele. Talán ezért, talán más miatt. Én mindenesetre sosem meséltem el neki az esetet, de azóta nehezen tudok vigyorgás nélkül nézni egy körömvágó ollóra.

Galériánkból megtudhatod, melyik hírességnek nincs jogsija!