Borítókép: A lányom azt mondta, hogy nem szeret engem Forrás: Getty Images

A lányom azt mondta, hogy nem szeret engem

Az elvált Felícia olyan mondatokat hallott a lányától, amit egy anyának sem lenne szabad.

Egyik nap a tizenhét éves lányom besétált a szobámba. A kollégiumból jött haza az ünnepekre, és nem állítom, hogy konfliktusmentes volt köztünk az elmúlt néhány hét. Gyakran nem jöttünk ki jól, de nem gondoltam volna, hogy olyasmi következik, mint ami történt.

Nyugodt volt, halkan beszélt. Anya, mondta, nem akarok ezentúl hazajönni. A koleszból apához megyek, nem hozzád. Miért, kérdeztem higgadtan, bár nagyon megütött ez a néhány szó. Azért, válaszolt rezzenéstelen arccal, mert már nagyon régóta nem érzem úgy, hogy szeretnélek.

Abban a pillanatban megállt a világ forgása. Miért mondasz ilyeneket, kérdeztem elakadó lélegzettel. Mert ez az igazság. Apád keze van ebben, kérdeztem dühösen, de rögtön meg is bántam. Apát ne keverd ebbe bele, szólt rám élesen. Ezek az én érzéseim. Egyszerűen nem érzem úgy, hogy szeretnélek. Pedig megpróbáltam, de nem akarok ide jönni többé. Folyton csak veszekszünk, óriási a feszültség. Egyszerűen fizikai fájdalmaim vannak, ha veled kell lennem.

Tudtam, hogy az apja elvakultan gyűlöl, amióta másfél évvel ezelőtt elhagytam. Nem gondolta volna, hogy képes leszek elválni tőle, a sikeres brókertől, és tudom, sose bocsátja meg nekem. Biztos voltam benne, hogy akkor feketít be Alexa előtt, amikor csak tud. De isten az atyám, azt azért nem gondoltam volna, hogy ekkora sikert arat vele, talán még ő se gondolta. Ültem némán a komor és nyugodt lányommal szemben, és teljesen kiürültek a gondolataim.

Alexa nemsokára összepakolt és átment az apjához. Én csak ültem tovább a szobában, és folytak a könnyeim. Fogalmam sem volt, mit tegyek. Valahol mélyen éreztem, hogy amit mondott, az akkor sem teljesen igaz, ha az apja már teljesen átmosta az agyát. De eszközt nem találtam sem arra, hogy a fájdalmamat csillapítsam, sem arra, hogy jó megoldást találjak a helyzetre. Rettenetesen éreztem magam.

Végül felhívtam egy pszichológus barátnőmet. Miután kiszörnyülködte magát, azt tanácsolta, hogy semmiképp se szembesítsem Alexa apját a történtekkel. Talán még elégtételt is érezne, de semmiképp sem sülne el jól a dolog. A lányommal viszont mindenképpen beszélnem kell. Nem maradhat a viszonyunk ezekbe az utolsó szörnyűséges mondatokba zárva.

Másnap felhívtam Alexát. Jó jelnek vettem, hogy a második csengésre reagált. Hello, mondta morcosan. Szia. Ihatnánk valahol egy kávét, kockáztattam meg félénken. Csak egy fél órára. Csend volt a telefonban, utána azonban elhangzott egy bizonytalan igen. Rettegtem, hogy meggondolja magát, de két óra múlva találkoztunk egy meghitt cukrászdában. Csak tíz percet késett.

Olyan őszinte próbáltam lenni a lányommal, ahogy még sohasem. Mintha egy felnőttel beszélgetnék. Elmeséltem a válás okait, anélkül, hogy túlságosan hibáztattam volna az apját. Elmondtam, hogy bármit is mond vagy érez, én mindig szeretni fogom.

Felajánlottam egy családterápia lehetőségét. Szó nélkül végighallgatott. Mikor befejeztem, megitta a kávéját, és megkérdezte, nem haragszom-e, ha ő most elmegy. Láttam, milyen iszonyú zavarba jött, ezért nem tartóztattam, csak még egyszer elmondtam neki, hogy mennyire szeretem, és hogy ez mindig így marad. Bólintott, és elment.

A beszélgetésünk tegnapelőtt zajlott le. Alexa azóta az apjánál lakik, nemsokára megy vissza a kollégiumba. De én tudom, hogy nem marad hatástalanul ez a kitárulkozás. Az apja pillanatnyilag uralkodik fölötte, és nem valószínű, hogy azonnali enyhülést nyerek a közeljövőben. De biztos vagyok benne, hogy előbb-utóbb beérik az őszinteség. És a szeretet győzni fog.

Milyen anya volt II. Erzsébet? Galériánkból kiderül