„A bánat tudja hogyan keveredtek egymás mellé nyáron. Bringával ugratózott kint a fiam, amikor már csak azt láttam, hogy vele van egy kisfiú. Gondoltam, na szuper, legalább van valaki, akivel eltölti az időt. Jó hosszúra nyúlt a nap, mert már este 8 volt, amikor kimentem rákérdezni, hogy ugyan nem akar-e hazajönni a kisfiam és vajon az új barátot, 9 éves kora okán nem keresik-e otthon.

Másnap meglepő módon 9-kor megszólalt a csengő. A kisfiú volt az. Teljes harci díszben- bukósisak, térd-és könyökvédő- kérdezte, hogy itthon van-e a fiam. Nyáron, kilenckor épp hogy kikel a fiam olyankor az ágyból, nem hogy már máshol lenne. Mondtam persze itthon van, csak még fel kell öltöznie és reggeliznie. Azt mondta megvárja. Néztem, most mit csináljak, hisz én még a reggeli pakolás, napindítás közepén jártam. Végül behívtuk, leült a konyhában és várt.

A ház körül bringáztak, lévén, hogy egy csendes mellékutcában lakunk, előttünk egy nagy füves placcal, nem aggódtam, hogy eltűnnek vagy az autóforgalom veszélyeztetni fogja őket. Este megint rimánkodás a naplezárás miatt, de egy szavam nem volt, mert egy egészségesen kifáradt gyereket raktam este az ágyba.

Másnap újra csöngetés, pontban 9-kor. Ekkor már sejtettem, hogy a kisfiú lesz. Újra a kérdés: itthon van-e a fiam. Itthon volt, így kimentek ismét bringázni. A nap során már távolabb merészkedtek, egy erdei ugratópályára, amivel kapcsolatban fenntartásaim voltak, de csak belementem.

Harmadnap újra csengetés 9-kor, ekkor már mindenki tudta, hogy a fiú jön. Minden ugyanazon forgatókönyv szerint zajlott: „Itthon van..Itthon, de még el kell készülnie...Megvárom.”

Megismerkedésük utáni 4. napra programot szerveztem a gyereknek, csak ő meg én. Előző este mondtam neki mi a terv, de a fiam azt mondta nem akar menni, mert inkább az új fiúval bringázna. Mondtam neki, legyen ahogy akarja, de azért gondolja át.

Másnap reggel kilenckor újra csöngettek, a fiú az ajtóban állt. Lement a szokásos kör, amikor a fiam mondta, hogy ma kihagyná a bringázást, mert velem menne el valahová. A kisfiú megkérdezte hová mennénk. Mi mondtuk merre,

, csak szól az anyukájának, hogy velünk tart. Anyuka beleegyezett, így 9 óra 26 perckor, nagy kamillázások közepette azon kaptam magam, hogy a kissrác kérdés nélkül már leszervezte a velünk töltendő napját.

Anyuka számát persze elkértem, felhívtam, hogy akkor én lennék, aki ma programoztatja a fiát. Nagyon megköszönte, hogy velünk lehet ma a gyerek és bontottuk a vonalat.

Hogy őszinte legyek, elég nehezen tértem magamhoz ettől a helyzettől. Az egyébként a focizni szerető fiamhoz már nem jöttek a focis társak, hogy rúgják együtt a labdát, mert a bringázás miatt a fiam lepattintotta őket akkor már jópárszor.

Kicsit aggódva elgondolkodtam a dolgon: hirtelen lett egy új barát, akiről semmit nem tudtunk, csak azt hogy, nyomul ezerrel. Nálunk eszik, ha nincs kedve hazamenni ebédelni és este 9-ra elég, ha hazaér.

Persze kinyomoztam azért, hogy van anya-apa, akik sokat dolgoznak és az idősebb testvér lány, így az élményfaktor igen alacsony otthon. Ezek után már értettem, hogy miért lett a fiamnak egy ’matrica’ barátja.

Persze nem baj, hogy van valaki, akivel rendszeresen elütheti az időt, csak a baj az volt egy idő után, hogyha a fiam szeretett volna valami mást csinálni, akkor unalomig nyaggatta a kisfiú azzal, hogy „De miért?” és győzködte, hogy sokkal jobb, ha azt csinálják, amit ő kigondolt.

Szeretem a gyerektársaságot, de nekem már ő olyan volt, mint egy lidércnyomás. 9-kor óraműpontosan megjelent, minden reggel letolta ugyanazt a szöveget, napközbe puhította a fiam, ebédkor ott állt a konyhában, este meg úgy kellett hazaküldeni.

Aztán amikor eljött az a rész, hogy a fiam aludjon ott náluk, mondtam, hogy akkor most behúzzuk a féket. A fiamnak tetszett volna a helyzet, mert a kisfiú mondta, hogy van Xbox-a, olyan játékokkal, amik nekünk nincs (mert a feladat ezekben az, hogy halomra kell lőni a többi játékost) és van drónja és Nintendo Switch-e is.

Megbeszéltük otthon, hogy nem ismerjük egymást még annyira, hogy ottalvós buliba menjen és én még a szüleivel sem találkoztam. Értette miről van szó. Mondtam továbbá, hogy lehet arról szó, hogy néha találkozzanak, de nekünk is van életünk. Mi magunk családkánt is mennénk programokra, kisbarát nélkül. Szerencsére ezt is értette a fiam és mondta, hogy neki is hiányzik a foci és a többi fiú. Megbeszéltük, hogy másnap biztosan jönni fog megint a kisfiú és a kérdés már csak az, hogy mit mondjunk majd. A fiam mondta, hogy hétvége lévén inkább velünk lenne.

9-kor ismét csengettek, már a csengő hangjából tudtam, hogy a fiú lesz az. A fiam elmondta, hogy ma nem megy ki bringázni. Hallottam- persze, hogy füleltem- a kisfiú nekikezd a ’De miért?’ résznek, a fiam elismételte a miértet. Ez ment egy darabig, majd becsukódott az ajtó.

Két –három napig még újra próbálkozott, aztán nem jött többet a kisfiú. Még csak a környékünkön se láttuk utána, de őszintén? Én még örültem is annak, hogy vége lett.

Kinga történetét öblítsük le egy olyan képgalériával, ami nemhogy gyereknek, de még egy felnőttnek is rémisztő játékokat gyűjt egy csokorba: