Világéletemben magányos típus voltam. Persze akadtak egyéjszakás kalandok, de ezzel bőven be is értem: a testi szükségleteimet kielégítette, más meg nem kellett, se szerelem, se közeli barátok. Ott volt – és van – nekem a testvérem, Sára, akivel nagyon közel állunk egymáshoz. Volt munkám, amit szerettem, sokat utaztam, szabad voltam, mint a fecskék.

Aztán egyszer úgy hozta a sors, hogy egy thaiföldi út alkalmával összekeveredtem jóképű útitársammal. 45 éves voltam, csinos, kihívó, egyedülálló, ragadt rám, mint légy a papírra. Néhány éjszakát együtt töltöttünk a forró trópusi éjben, egyszer elszakadt az óvszer, de nem különösebben izgattam magam, volt már rá példa. Rég magam mögött hagytam a fiatal éveket, a menstruációm is akadozott, mégis mi történhet, gondoltam.

Hát történt.

Pozitív lett

Amikor pár héttel később permanens hányingerem lett, fájt a hasam és feszült a mellem, először azt hittem, kitört rajtam valami betegség, de aztán szörnyű gyanú lett rajtam úrrá. Felhívtam Sárát, közösen vettünk egy tesztet, és a vécén kuporogva mély lélegzettel rápisiltem. Pozitív lett.

Fogalmam sem volt, mit tegyek. Az életembe egyáltalán nem volt bekalkulálva egy baba. Sárának se volt családja, hozzám hasonlóan ő sem vágyott kötöttségekre – ezt sajnos bohém anyánktól „örököltük”, aki néhány év alatt elhagyta apánkat –, szóval nulla tapasztalattal, rémülten és tehetetlenül álltunk a két csík fölött. És Sára feltette nekem a nagy kérdést: most mi legyen?

Megszülöm a babát

Kettőt aludtam rá. Végül úgy döntöttem, elmegyek egy orvoshoz, addig nem hozok döntést. A nőgyógyász rám nézett a monitor fölött, majd mosolyogva mutatta a szívhangot. Onnantól tudtam, egyetlen út létezik, hogy megszülöm a babát.

Nem volt könnyű terhesség. Veszélyeztetett pecsétet kaptam, sokszor nagyon fájt, és olyankor óhatatlanul arra gondoltam, talán elvetélek. Urambocsá, néhányszor sportoltam is, amit nem lett volna szabad, de a magzat erős volt, nagyon kapaszkodott az életbe. A 36. héten jött a világra épen, egészségesen, hosszú és szörnyű vajúdás után. Kislány lett, a Bori nevet kapta.

Soha nem fordult meg a fejemben, hogy megkeresem az apját. Hamar eldöntöttük, hogy én nevelem, és Sára besegít. Tulajdonképpen jól is működött, bár nagyon nehezen hangolódtam át a gyereknevelésre. A szülés után hetekig depressziós voltam, és utána is sokáig csak gépiesen láttam el Borit. Érdekes módon Sára hamarabb ráérzett a dolog ízére. Megszerette a lányomat, helyettem is hurcolta babaúszásra, ringatóra, gyerekkoncertre. Sokszor a lelkemre beszélt, támogatott, sokat köszönhetek neki, hogy kitartottam.

Szeretem őt

Bori szépen fejlődött, igazán aranyos kisgyerekké vált. Egy éves volt, mire ki mertem mondani magamnak és hangosan is, hogy szeretem őt. Az az igazság, hogy kimondottan gyengéd anya sohasem vált belőlem, de a távolságtartást le tudtam vetkezni. Ma már képes vagyok rá, hogy simogassam, ringassam, gügyögjek neki, ahogy a normális anyák szokták. Már elmúlt két éves, és szerencsére egyre jobban megy.

És hogy miként állok a korommal? A külvilág három napig csodálkozott, aztán napirendre tért a dolog felett. Az utcán nem foglalkoznak velünk, karban vagyok tartva, tíz évet letagadhatnék. És vallom a közhelyet: a kor csak egy szám. Nemcsak fizikailag vagyok képes ellátni Borit, hanem érzelmileg is. Egyre többet fejlődök mellette, és ma már látom, ő kellett ahhoz, hogy át tudjam lépni a megcsontosodott korlátokat.

Galériánkból megtudod, hogyan töltheted el az időt veszélyeztetett terhesként!