4 nyugdíjas nagyszülő közül egy se ér rá unokázni a nyári szünetben (sem)

Ha a legszebb gyerekkori emlékeimről kérdeznek, abban két közös dolog is van: a nyárhoz köthető és a nagyszüleimhez. Még 3 éves se voltam, amikor először vittek magukhoz. Eleinte csak 1-2 napra, aztán amikor nagyobb lettem, akkor már 1-2 hétre is. Bár én szívem szerint az egész nyarakat ott töltöttem volna.
Azok a csodálatos, felhőtlen nyarak... Amikor nem egy kis városi panellakásban kellett szenvedni a melegtől. Akár egyedül, mert ugye a szülők dolgoztak. Hanem a rajongásig szeretett nagyszülőkkel, vidéken, a nagy kertben, a cseresznyefa árnyékában. Vagy épp a szomszéd városban található strandon.
Talán éppen ezért fáj annyira, hogy annak ellenére, hogy az én szüleim és a férjem szülei is élnek, jó egészségnek örvendenek és már pár éve mind nyugdíjasok is, ezen a nyáron se hívták magukhoz nyaralni az unokákat. Mert mindig van valami.
Most ide utaznak, most a kerttel van a gond. Most festenek, most felújítanak. Most a szomszéd felújít, most orvoshoz kell menni. Most a testvéreik mennek hozzájuk, most bejött valami fusi munka. „Tudod, kislányom, kell a nyugdíjkiegészítés.” Tudom. Értem. Valami mindig van, ami miatt nem alkalmas.
Mert egyébként se egy őszi szünetben, se egy tavasziban sem lehet rájuk számítani. Egyikre se a négyből. A férjem szülei együtt vannak, de az enyéim elváltak, így ott két külön helyre mehetnének a fiaink. De valami mindig pont van.
Az egyik barátnőm pont panaszkodott, neki már nem élnek a szülei, hogy milyen nehéz megoldaniuk a férjével egy kis énidőt, mert senkijük sem maradt, aki vigyázhatna a gyerekeikre. „Milyen jó nektek, 4 nagyszülő, senki nem dolgozik, közel is laknak, nem is betegek” Aha... csak éppen egyik se kíváncsi az unokáira. Vagy legalábbis egy telefonhívás és pár kérdésre adott válasz kielégíti a kíváncsiságukat. A gyerek már oda nem kell.
Én is megkaptam: magadnak szülted. Persze, nem is nekik. Ez oké. Nem is azért akarom, hogy elvigyék őket, hogy nekem segítsenek. Mi már megszoktuk, hogy nincs kimenőnk a férjemmel, maximum ha mélyen a zsebünkbe nyúlva bébiszittert hívunk. Megoldjuk már a vakáció 11 hetét - igaz, nyaralni együtt a család már nem tud menni, mert arra már nem marad szabink.
A gyerekek miatt sajnálom. A kimaradt élményeik miatt sajnálom. A nagyszülők miatt sajnálom, akik tudom, hogy egy nap nagyon fogják sajnálni, hogy kihagyták ezeket az éveket. Mert a gyerekek most „kicsik”. Most mennének. Mert tényleg mennének. "Tizenx" évesen már majd ők nem akarnak lemenni. Akkor pedig már késő bánat lesz...