Ha a legszebb gyerekkori emlékeimről kérdeznek, abban két közös dolog is van: a nyárhoz köthető és a nagyszüleimhez. Még 3 éves se voltam, amikor először vittek magukhoz. Eleinte csak 1-2 napra, aztán amikor nagyobb lettem, akkor már 1-2 hétre is. Bár én szívem szerint az egész nyarakat ott töltöttem volna.

Azok a csodálatos, felhőtlen nyarak... Amikor nem egy kis városi panellakásban kellett szenvedni a melegtől. Akár egyedül, mert ugye a szülők dolgoztak. Hanem a rajongásig szeretett nagyszülőkkel, vidéken, a nagy kertben, a cseresznyefa árnyékában. Vagy épp a szomszéd városban található strandon.

Talán éppen ezért fáj annyira, hogy annak ellenére, hogy az én szüleim és a férjem szülei is élnek, jó egészségnek örvendenek és már pár éve mind nyugdíjasok is, ezen a nyáron se hívták magukhoz nyaralni az unokákat. Mert mindig van valami.

Most ide utaznak, most a kerttel van a gond. Most festenek, most felújítanak. Most a szomszéd felújít, most orvoshoz kell menni. Most a testvéreik mennek hozzájuk, most bejött valami fusi munka. „Tudod, kislányom, kell a nyugdíjkiegészítés.” Tudom. Értem. Valami mindig van, ami miatt nem alkalmas.

Mert egyébként se egy őszi szünetben, se egy tavasziban sem lehet rájuk számítani. Egyikre se a négyből. A férjem szülei együtt vannak, de az enyéim elváltak, így ott két külön helyre mehetnének a fiaink. De valami mindig pont van.

Az egyik barátnőm pont panaszkodott, neki már nem élnek a szülei, hogy milyen nehéz megoldaniuk a férjével egy kis énidőt, mert senkijük sem maradt, aki vigyázhatna a gyerekeikre. „Milyen jó nektek, 4 nagyszülő, senki nem dolgozik, közel is laknak, nem is betegek” Aha... csak éppen egyik se kíváncsi az unokáira. Vagy legalábbis egy telefonhívás és pár kérdésre adott válasz kielégíti a kíváncsiságukat. A gyerek már oda nem kell.

Én is megkaptam: magadnak szülted. Persze, nem is nekik. Ez oké. Nem is azért akarom, hogy elvigyék őket, hogy nekem segítsenek. Mi már megszoktuk, hogy nincs kimenőnk a férjemmel, maximum ha mélyen a zsebünkbe nyúlva bébiszittert hívunk. Megoldjuk már a vakáció 11 hetét - igaz, nyaralni együtt a család már nem tud menni, mert arra már nem marad szabink.

A gyerekek miatt sajnálom. A kimaradt élményeik miatt sajnálom. A nagyszülők miatt sajnálom, akik tudom, hogy egy nap nagyon fogják sajnálni, hogy kihagyták ezeket az éveket. Mert a gyerekek most „kicsik”. Most mennének. Mert tényleg mennének. "Tizenx" évesen már majd ők nem akarnak lemenni. Akkor pedig már késő bánat lesz...

Íme pár beszólás olyan nagyiktól, akik nem tudják, hol a határ: