Borítókép:  Kire ütött ez a gyerek? - A fejlődéspszichológia nagy kérdései Forrás: Getty Images

Kire ütött ez a gyerek? - A fejlődéspszichológia nagy kérdései

„Kire ütött ez a gyerek?” „Kétéves, és még nem beszél, ez baj?” „Már a legelső években eldől, hogy sikeres felnőtt lesz-e?” A fejlődés kérdései – mindazon testi és lelki változások, amelyeken a gyerekek életkoruk előrehaladtával keresztülmennek – napi szinten foglalkoztatják a szülőket. A pszichológia történetében számos vita bontakozott ki róluk.

Ez az írás a Gyereklélek magazin egy korábbi számában jelent meg.

Biológia vagy társadalom?

Az örökletes tulajdonságaink vagy a környezeti hatások határoznak meg minket? Ez az egyik legrégebbi vita nemcsak a pszichológiában, hanem a filozófiában is. Egyes nagy gondolkodók, például Platón és Descartes úgy vélekedtek, hogy személyiségvonásaink többsége velünk született. John Locke és követői viszont a „tabula rasa” nézetét vallották. Eszerint születéskor az elménk tiszta lap, amelyre később ráíródnak a tapasztalataink. A korai pszichológiában, Sigmund Freud nyomán a biológiai érési megközelítés volt a mérvadó, a 20. század második felétől azonban a környezeti tanulás elmélete dominált. A behaviorizmus például a jutalomnak és a büntetésnek tulajdonított meghatározó jelentőséget.

Ma a pszichológusok túlnyomó többsége úgy véli, hogy a fejlődés az örökletes tulajdonságok és a környezeti hatások dinamikus együttműködéseként ragadható meg. Vegyük például a pubertást: a nemi érés biológiai eredetű, ugyanakkor megindulásának idejét befolyásolhatják olyan környezeti tényezők, mint az étrend és a táplálkozás.

Kisgyermekkor vagy későbbi tapasztalatok?

A fejlődéslélektan másik központi kérdése, hogy a korai hatások jelentősebbek-e életünk további történéseinél.

A pszichoanalitikus irányzat képviselői a kisgyermekkorra helyezik a hangsúlyt. Sigmund Freud azt tanította, hogy a személyiségfejlődés lényegi része már ötéves korra lezárul. Azonban ha ez igaz lenne, akkor azok, akiket gyerekkorukban elhanyagoltak vagy bántalmaztak, szükségszerűen megrekednének a normális fejlődésben.

Az újabb kutatások azt találták, hogy a korai tapasztalatok nem feltétlenül nyomják rá egész életünkre a bélyegüket. Ugyanis sokan azok közül, akiknek távolról sem volt ideális gyerekkoruk, egészséges, jól funkcionáló felnőtté, és kellő tudatosság mellett példás szülővé is válnak. Ezért ne mondjunk le soha senkiről – adott esetben önmagunkról sem. Ahogy Gloria Steinem írja Belső forradalom című könyvében, felnőttként is bepótolhatjuk a magunk számára mindazt a szeretetet és gondoskodást, amit annak idején nem kaptunk meg, így helyreállíthatjuk az önbecsülésünket. Amit pedig a gyerekedért tehetsz? Felejtsd el azt a káros berögződést, miszerint „nem szabad, hogy elbízza magát”. Ha nem fukarkodsz a dicséretekkel (főleg ami az igyekezetét, bátorságát, erőfeszítéseit illeti), megspórolod számára a későbbi, nem reménytelen, ám energiaigényes munkát annak érdekében, hogy hinni tudjon magában.

Forrás: Getty Images

Kék vagy rózsaszín

A nemi különbségek tipikusan olyan terület, ahol nagy szerepe van az öröklés vs. nevelés körüli hiedelmeknek: sokszor még tudósok is igyekeznek a nemi sztereotípiákat, amennyiben azok számukra tetszetősek, biológiai ténynek beállítani. Simon Baron-Cohen angol pszichológus elhíresült vizsgálatában például az derült ki, hogy a pár napos lánycsecsemők nagyobb érdeklődést mutatnak az emberi arcok, míg az ugyanennyi idős fiúcsecsemők a mobiltelefonok iránt. Hát nem bájos? Csakhogy, mint egy másik pszichológus, Cordelia Fine rámutatott, a kísérlet lebonyolításában segédkező felnőttek a kék, illetve rózsaszín kezeslábasok alapján azonosítani tudták a csecsemők nemét. Ennek megfelelően viszonyultak hozzájuk, és ez valószínűleg befolyásolta az eredményt. Ugyanis amikor Fine és társai egyformán fehérbe öltöztetett csecsemőkkel megismételték a kísérletet, az „elemi különbség” nem igazolódott be. Tehát megpróbálni felkelteni a kislányok érdeklődését a matematika, a természettudományok és az informatika iránt – és így jobban fizető pályákra bátorítani őket –, egyáltalán nincs kudarcra ítélve!

Egyenletesség vagy szakaszosság?

A fejlődéspszichológia harmadik nagy vitája a szakaszosság körül zajlik. A változás vajon folyamatos? Vagy inkább ugrásszerűen, előre meghatározott lépésekben megy végbe? Egyes elméletek szerint a fejlődés pusztán mennyiségi változások folyamata (mint például a szókincs növekedése): a gyerekek, ahogy nőnek, egyre több készségre tesznek szert. Más elméletek egymást követő szakaszokat vázolnak fel, amelyeket minőségi változásként értelmeznek, és amelyekhez újabb és újabb készségek megjelenését kötik. (Például a mászásból a járásba váltás általában 90 napon belül zajlik le.)

Elsőként Freud állt elő szakaszelmélettel, mégpedig a pszichoszexuális fejlődésre vonatkozóan. Ezt Erik Erikson bővítette ki, aki mesterénél nagyobb szerepet szánt a társas környezetnek, és kidolgozta a pszichoszociális fejlődés szakaszelméletét. A különböző fejlődési fázisokban megjelenő konfliktusokra helyezte a hangsúlyt, Freuddal ellentétben a teljes élethosszra kiterjedően – rámutatva, hogy a fejlődés egész életen át tartó folyamat (lehet). A hatvanas években Jean Piaget a kognitív, Lawrence Kohlberg pedig az erkölcsi fejlődés szakaszait írta le.

A pszichológia mai állása ezt a „vagy-vagy” kérdést is feloldotta: az emberekben mind a folyamatos, mind a szakaszos fejlődés elemei megtalálhatók, és az egyes készségek kialakulását illetően vannak úgynevezett szenzitív periódusok.

Elmaradás vagy egyéni tempó?

A fejlődési szakaszelméletek irányt mutathatnak annak vonatkozásában, hogy az egyes képességek és készségek jellemzően mely életkorban jelentkeznek. Azonban ha túlságosan ragaszkodunk hozzájuk, (sokszor felesleges) szülői szorongás forrásává is válhatnak.
Azt, ha a gyermek valamelyest lemarad, a hagyományos fejlődéselméletek rendellenességként értelmezik. Ma már viszont sokkal inkább elfogadott a fejlődés egyéni különbségeiről beszélni, és az előrelépést nem a többiekhez való viszonyítással, hanem az adott gyerek saját „teljesítményéhez” képest megítélni. Manapság a pszichológusok az átlagot és az egyéni eltéréseket egyaránt figyelembe veszik a fejlődés leírásakor.
Ezek a viták – a látszólag szembenálló nézőpontok összehangolásának dacára is – valószínűleg még sokáig folytatódni fognak. Már csak azért is, mert a fejlődés megértése saját magunk megértését is jelenti.