Én csak a töredékét tudom a történteknek. Bevillan például, hogy az anyukának egyszer a bordája is eltört. Hogy az apa olyan félelmetes volt, miközben a gyerekét kergette a dohányzóasztal körül, hogy a kisfiú bepisilt.

A férjem vidéki egyetemre menekült a fájdalmas családi tűzfészekből, ahol újra összerakta önmagát. Az apjával való kapcsolatot minimalizálta, sőt, évekig nem is beszéltek. Amikor az előző házasságából megszülettek a gyerekei, akkor a nagyszülő-unoka kötelék érdekében újra felvette vele a kapcsolatot, így alakult ki a pár havonta esedékes udvariassági látogatások rendszere. Azért volt közben néhány további mosolyszünet, és a férjem már nem szorgalmazta a rendszeres kapcsolatot.

Soha nem beszélték át rendesen a dolgokat. Egy Szabó István – Koltai Lajos filmben el tudnék képzelni egy könnyes, feloldozó beszélgetést a nyolcvanas apa és az ötvenes fiú között. A valóságban ez nem történt meg. Apósomnak szerintem a mai napig nem esett le, hogy a tettei kitörölhetetlenül fájdalmas nyomot hagytak a családtagjaiban. A férjem eltemetett magában egy traumát. (Azt hiszi, túlvan rajta.)

Én hét évvel ezelőtt kerültem a családba. Tiszteld apádat, anyádat. Apósodat, anyósodat. Kötelez ez a belső parancs. Miután közös gyerekünk is lett, az apósomnak pedig ezáltal egy új unokája is született (akinek a világra jöttét anyósom sajnos már nem érhette meg), úgy érzem, kötelességem fenntartani valamiféle kapcsot az apósommal. De az az igazság, hogy rajtam kívül senki nem fáradozik ezen, magát apósomat is beleértve. (Akivel egyébként a másik fia sem tartja a kapcsolatot.)

Én már nem látom benne az erőszaktevőt, csak a fogatlan oroszlánt. Ettől még nem egy kellemes ember: sokat beszél (magáról), tele van vádaskodással a családtagjai és úgy általában az emberiség felé. És soha, de soha nem hív fel bennünket magától. Ellenben amikor néha én felhívom és meghívom magunkhoz, rendszeresen megkapom, hogy „őt nem hívja senki”.

Nem veszem a szívemre. Kábé félévente veszek egy nagy levegőt, felhívom és meghívom magunkhoz. Talán örül neki. Eljön. (Kivéve, amikor több mint fél év telik el két hívás között, mert akkor megsértődik, és először visszautasít, akkor csak a második telefonhívásra jön el.) A gyerekeknek hoz paradicsomot, banánt, csokit és pénzt. Előfordult, hogy nekem hozott egy csokor virágot. Elbeszélgetünk, pontosabban kábé két órán át az egészségügyi problémáiról és a buszokon kütyüző hülye fiatalokról beszél. Elmeséli, hogyan emlegeti az unokáit a piacon, amikor róluk kérdeznek. Keserűen mondja, hogy alig tud róluk valamit. „Úgy látszik, ezt érdemlem” – mondja ironikusan, de nem gondolja komolyan. A férjem igen. Egy ilyen látogatása után rádöbbentem, hogy tőlünk nem is kérdezett semmit. Nem fogad el mást, csak egy kávét, feketén, de érződik a leheletén, hogy már alapozott valahol.

Egy nyári és egy karácsonyi látogatás. Ennyi. A kettő között pedig akkurátus pontossággal érkező, vonalzóval húzott vonalakra illeszkedő sorok, név- és születésnapi köszöntések postai képeslapokon. Amik a kislányomnak érkeznek, azokat elteszem neki egy dobozba: legyen meg neki, hogy tudja majd: az anyai nagyapján kívül volt neki egy másik papája is, aki megpróbálta szeretni.

Felkavaró apa-fiú történetek filmen: