Csak biciklizni indultam a férjemmel, de belekerekeztem a halál torkába

Borítókép: Csak biciklizni indultam a férjemmel, de belekerekeztem a halál torkába Forrás: Unsplash/Jari Hytonen
Nem lehet úgy élni, hogy folyton arra gondolsz, talán ez az utolsó napod. A halál az mindig csak mással történik, nem? És mégis, elég egyetlen apró baleset, hogy megértsd, ennek az egésznek tényleg bármelyik pillanatban vége szakadhat...

Biciklizni indultunk a férjemmel – meséli Anita. – Egy húsz-harminc kilométeres távot simán megteszünk a fővárosban, de vidéken is. Most vasárnap egy új utat próbáltunk ki. Velencéről indultunk, Nadapon át Verebig. Ott elkanyarodtunk Lovasberény felé, majd a Velencei hegységen átkelve a végcél újra csak Velence volt. Fantasztikusan sütött a nap, de már nem volt kánikula, csak az a nagyon kellemes, szeptemberi meleg. A Velencei-hegység keleti oldala pedig tisztára Toszkána. Lankás dombok, szőlőültetvények, barátságos települések... hegyre fel, hegyről le – még valami sportértéke is van a tekerésnek.

A legkeményebb emelkedő persze Lovasberény után jön. Először lassan emelkedik, aztán meg egyre meredekebbre vált a kopott, rissz-rossz aszfaltút. És még a laza részen éreztem egy hirtelen, éles fájdalmat a hónaljamban. Hogy mi mászott be a biciklisruhám alá és mi csípett meg, nem tudom. Egy percre megálltam, és eszembe jutott, hogy gyerekkoromban néhányszor kórházba kellett mennünk a méhcsípések után. Azóta nem csípett meg semmi – gondoltam, „kinőttem” az érzékenységemet. Tovább tekertem; a férjem közben jól elhúzott. Néhány perc múlva a bal felemen, a nyakamnál és a fejemnél olyan érzésem lett, mintha valami fura dolog terjedne a testemben. Egyszerre volt forró, és mintha ezer tű szurkálta volna belülről a bőrömet. Az egész testem libabőrös lett. A férjem bevárt. „Nézz rá a fejemre, nem látsz semmi furcsát?” – kérdeztem. „Nem én” – válaszolta a férjem. Megint haladtunk néhány percet. Most már azt éreztem, hogy a tarkóm is szét akar robbanni, és az egész fejem mintha belülről feszülne, dagadna. Újra megálltunk, de a férjem nem látott semmi elváltozást. Egyelőre. Mert néhány perc múlva képtelen voltam tovább tekerni. Elment az erőm, egyre nehezebben kaptam levegőt, a szívem pedig vadul vert. Egy merő libabőr voltam, és elöntött a pánik.

„Most sem látsz semmit a fejemen?” – kérdeztem a férjemet. És amikor rám nézett, láttam az azonnali rémületet a tekintetében. Lefényképezett, és megmutatta. Alig ismertem magamra. A szemeim bedagadtak, a vonásaim eltorzultak – mintha tíz perc alatt vagy negyven évet öregedtem volna. Egészen ijesztő volt. Egy pillanatig tanakodtunk, hogy vajon családtagot rángassunk-e ide, hogy bevigyen autóval az ügyeletre, vagy mentőt hívjunk. Legbelül éreztem, hogy mentőre lesz szükség. Tíz perc múlva, Nadap felől megérkezett a szirénázó rohammentő, és gyorsan bevitt a székesfehérvári kórházba. Mivel koronavírus-járvány van, a férjem nem szállhatott be a mentőbe, és a kórház is zárva volt a látogatók elől.

Várnom kellett a sürgősségin. A folyosó egyik részén néhány beteg üldögélt, a másik oldalon lélegeztetőgépes COVID-osok feküdtek gurulós ágyakon. Többnyire idős emberek, akik nagyon rosszul voltak. És szép lassan én is egyre rosszabbul éreztem magam. Mikor kiderült, hogy rossz vizsgálóba mentünk be, és át kellett volna sétálni egy másikba – akkor estem össze. De a dokik résen voltak. Már zuhanás közben elkaptak, és egy ágyra fektettek. Félig elvesztettem az eszméletemet. Azért félig, mert ugyan a szemem nem tudtam kinyitni, de éreztem, hogy négy-öt orvos és ápoló is ott sürgölődik körülöttem, és nagyon idegesek. A feszült szavak közben annyit vettem ki az egészből, hogy összeomlott a keringésem. Az alkaromat szurkálták, és nagyon fájt. Ilyenkor, ahogy utólag megtudtam, eltűnnek a vénák. „Babatűvel szúrjanak meg” – suttogtam, mert emlékeztem, hogy a szülésemnél sem találták a vénákat, és kisebb injekcióstűkre volt szükség. A nevemet kérdezgették; tesztelték, magamnál vagyok-e. Mintha egy tejszerű háló borult volna rám, és a hangokat is mind távolabbról hallottam. De nyugodt maradtam: éreztem, hogy jó kezekben vagyok, és azt is, hogy ezek az egészségügyi dolgozók most a lelküket is kiteszik értem.

„Olyan a füle, mint Dumbónak!” – mondta egy órával később egy rokonszenves doki, aki ott volt a legnehezebb pillanatokban. Jót nevettünk. Aztán elkomolyodott. „Ugye tudja, hogy akár meg is halhatott volna? Ha öt perccel később jön meg a mentő, már nem tudunk segíteni. A darázscsípéstől anafilaxiás sokkot kapott. Kevesen érzékenyek rá, de aki igen, az folyamatosan halálos veszélyben van. Két dolog nagyon fontos ilyenkor: ha tudja, hogy problémát okozhat a méhcsípés, mindig hordjon magánál EpiPen-t. Ez egy olyan, toll-szerű készülék, amellyel combba tud magának beadni adrenalint. Ez annyiban segít, hogy kitolja az anafilaxiás sokk kialakulásának idejét. Időt nyer. De akkor is be kell jönni a kórházba. Nagyon fontos, hogy ne mások hozzák be: azonnal hívjon mentőt a 112-n!”

Este tízkor, hatórás megfigyelés után engedtek el a kórházból. A férjem már kint várt, az autóban ülve. Másnap, még mindig némileg feldagadt arccal, kóvályogva, azonnal felírattam az EpiPen-t, és délelőtt tízkor bekapcsolódtam egy munkahelyi Zoom-mítingbe. A kamerát persze letiltottam a számítógépen.

Mentsd meg a méheket (és velük együtt az egész világot!) 8 tipp