Dr. Varga Zsuzsanna: “Manapság egy másfajta írástudatlanságról is beszélhetünk: testtudatlanok, testanalfabéták vagyunk.”

Borítókép: Dr. Varga Zsuzsanna: “Manapság egy másfajta írástudatlanságról is beszélhetünk: testtudatlanok, testanalfabéták vagyunk.”
Háziorvos volt, de úgy érezte, hogy bár sok problémát megoldott, ez csak időszakos, felszínes megoldás. Igazán, mélyen nem tudott segíteni. És a páciensein is azt látta, hogy többre vágynak. Ahogy ő is. Az adminisztrációs munkával túlterhelt háziorvosi praxisba azonban nem fért bele, hogy igazán elmélyedjen abban, amit szeret, az egészségnevelésben. Úgyhogy váltott. És most nők ezreinek segít, hogy testtudatosság által, életmódváltással egy jobb, élhetőbb, egészségesebb útra lépjenek. Dr. Varga Zsuzsannával beszélgetett főszerkesztőnk, Zubor ’IgenAnya’ Rozália.

Miért a gyógyítást választottad hivatásodnak?

Már gyerekként is ez volt az egyetlen kép, hogy ha nagy leszek, akkor valami segítő foglalkozást szeretnék űzni. Valami olyat, ahol emberekkel tudok foglalkozni. Középiskolában is tudatosan ilyen pályára készültem, pszichológián vagy orvosi egyetemen gondolkoztam, hogy beszélgetni lehessen, kommunikálni, így segíteni. Végül az orvosi felé húzott a szívem. Sokat gondolkoztam ezen azóta, hogy jó döntés volt-e, mert sok dologban úgy érzem, hogy a pszichológiával jobban jártam volna. Egyébként a mai napig azt érzem, hogy mind a kettőre szükség lenne. Akkor azt gondoltam, hogy ebben több lehetőségem van, valamiért erre húzott a szívem.

Nem egy könnyű szakmát választottál.

Nőként orvosnak menni meg aztán kifejezetten nehezített pálya. A férjem is orvos (az egyetemen ismerkedtünk meg). A nagyfiam is az állatorvoslás felé kacsingat, bár nem feltétlenül ebbe az irányba szeretnénk terelni. Nem a legegyszerűbb orvosnak menni. Nem azért, mert sok a munka, vagy mert mindemellett legtöbbször kevés a pénz is. Bár ez a segítő szakmákban általánosságban elmondható azt hiszem.

Anno viszont mégis, te magad is ezt választottad.

A gyógyítás és más emberekkel való foglalkozás mindig érdekelt. Ebben éreztem kihívást, és hívást is. Nem tudtam másban elképzelni magam.

A vér, meg a tű, meg a szike se tartott vissza?

Na igen, azok nem voltak a kedvenceim. Nem bírom se a vért, se a tűt. Az első terhességem alatt szoktam hozzá a vérvételhez is. Ráadásul 50 per semmi volt a vérnyomásom. De nem is azért mentem orvosnak, hogy szurkáljak másokat. Akut területen – sürgősségi, műtétes szakmák – nem akartam elhelyezkedni. A nőgyógyászat érdekelt, de semmiképpen nem a sebészet, vagy az akut betegellátás vonala, inkább olyan nőorvoslás, nőkkel való foglalkozás non-konvencionális úton.

Mindig inkább az elmélyedős, tanulós, kutatós rész érdekelt, ahol gondolkodhatok egy adott probléma megoldásán, és ebbe bevonhatom valamilyen módon a pácienst is, és egyéb társszakmákat is, innen az integrált szemlélet utáni szeretetem. Ezen kívül pedig

mindig hiányoltam a valódi preventív szemléletet, és az egészségnevelést úgy általában.

És akkor így ezek után végül hogy lettél aztán háziorvos?

A nőgyógyászat és a gyermekgyógyászat érdekelt az egyetemen. A nőgyógyászat inkább. Az egyetemen ott csináltam a tudományos munkámat. Már akkor is megvolt a női fókusz. Már akkor is kezdett érdekelni az, amit most csinálok, csak még nem volt világos, nem állt össze az én fejemben sem, hogy mi is ez. Ez a holisztikus női orvoslás, amivel manapság világszinten egyre többen foglalkoznak.

Ötödéves voltam, amikor az első gyerekünk született. Kicsivel több mint 1 éves volt a fiam, amikor diplomáztam. Akkor kell választani szakmát. A férjem a traumatológia és ortopédia irányába indult, ami sok ügyelettel és munkával jár. Nekem emellé a nőgyógyászat súlyos lett volna. A nagyszülők 100-130 km távolságra élnek, dolgoznak két különböző irányban. Szóval ez számomra kompromisszum volt. Meg aztán úgy gondoltam, hogy háziorvosként egy bensőséges viszonyt, kapcsolatot tudok kialakítani a betegekkel. Elkezdtem a rezidens képzést, közben megszületett Anna lányunk is, és amikor leszakvizsgáztam, akkor ugye az van, hogy venni kell egy körzetet. Vagyis kéne. Nálunk viszont ez nem merült fel, egyrészt anyagi okokból, másrészt a két pici gyerek, plusz a férjem munkája mellett ezt nem szerettem volna bevállalni, és elköteleződni úgy, hogy igazán nem voltam biztos benne, hogy ezt hosszú éveken keresztül tudnám csinálni. Úgyhogy inkább helyettesíteni mentem el egy nagyobb kisvárosi körzetbe 4 évre.

A háziorvosi munkám során aztán találkoztam olyan problémákkal, amiket a rendelkezésemre álló eszközökkel, tudással nem tudtam megoldani, és ez igencsak bosszantott. Ilyen esetekben mindig utánamentem, gondolkodtam, szabadidőmben kutakodtam, hogyan lehetne ezen a problémán segíteni.

Nyilván egy idő után lát az ember egy mintát, kirajzolódik valami forma, összeérnek a szálak, és jó esetben fény gyúl a sötétségben. Ekkor találkoztam először a funkcionális és integrált orvoslás fogalmakkal. ​Viszont kevés idő állt rendelkezésemre a rendelési időben, hogy mélyen foglalkozzak valakivel igazán. Tengernyi ember, így rengeteg adminisztratív teher, szociális probléma van egy ekkora körzetben, legtöbbször csak tűzoltásra van lehetőség.

És ezután úgy döntöttél, hogy nem is csinálod tovább.

Úgy éreztem, hogy nem ez lesz az én utam, de még pontosan nem tudtam megfogalmazni, hogy akkor mégis mi az. ​Aztán volt egy érdekes évem, amikor szépen helyére pakoltam magamban a dolgokat, mit is szeretnék, legalábbis nagyjából. Nem volt üzleti tervem, meg halál pontos elképzelésem, csak azt éreztem, mi az, amit nem szeretnék, és hogyan nem szeretném, és éreztem valami halvány fénysugarat magamban, amibe belekapaszkodtam. És akkor elkezdett kirajzolódni, hogy mit is szeretnék igazából,​ majd 2019 szeptemberében kezdtem el egy 1 éves funkcionális és integrált női orvoslás képzést és mondtam ki, hogy akkor ez az én utam, ezzel szeretnék foglalkozni csak: női testtudatossággal, egészségneveléssel.

Ezt hogy kell elképzelni a mindennapokban? Azt látom az Instagram oldaladon, hogy online iszonyatosan aktív vagy, bookazine-ok, ebookok, mindenféle praktikus tartalommal látod el gyakorlatilag napi szinten a követőidet. Mi a cél most?

A cél a női egészségnevelés és testtudatosság fontosságának terjesztése. A hitelesség, a kritikus, de széles látószög, ahol az evidencia alapú orvoslás és az alternatív irányzatok a legideálisabb módon fonódnak össze. Ahol ezek egymást segítve tudnak hatni, és nem gátjai, inkább kiegészítői, pillérei egymásnak. Mind az evidenciák, mind az alternatív irányzatok ömlenek ma a nőkre, itt mindkét vonal megjelenik, egy jól átszűrt, könnyen használható, mindennapi életbe integrálható módon. Tehát nőket szeretnék arra tanítani, hogyan éljenek harmóniában a testükkel, ciklusukkal, hormonjaikkal, és próbálok egyszerű eszközöket adni a kezükbe, amelyekkel ezt megtehetik.

Ezt úgy képzeld el, hogy most kirajzolódott az elmúlt évben a visszajelzések alapján, hogy mi az, amire igény van, és amit teljes szeretettel tudok is csinálni, és elindultam egy még ismeretlen terepen. Nyilván a munka azért több részből áll, mint csak az anyagok kitalálása, összeállítása. Mellette folyamatosan tanulok nemzetközi képzéseken, éppen termékenységtudat oktatónak, mellette pedig egy reproduktív egészséggel kapcsolatos orvosi képzésen veszek részt. Ezen kívül a vállalkozás ügyes-bajos dolgait is csinálom, így minden napom máshogy néz ki. És persze várom a post-covid létet, amikor offline is lehet végre találkozni a közben kialakult közösséggel. De addig is online készülnek a programok, és dolgozok azon, amin lehet.

Tényleg nem tétlenkedsz, már több online elérhető és letölthető tartalommal próbálsz segíteni az embereknek.

Igen...

végig az élt bennem miközben gondolkodtam, mi lesz ebből, hogy mivel van egy lányom is, hogy neki mit adok majd tovább. Milyen tudást kap majd tőlem, magáról, a világról, a nőiségéről. Merthogy a legjobbat szeretném neki, és egyébként minden más lánynak, nőnek is. Ez egy kis szeletnyi tudás, egy kis induló tőke a női úton, ami remélem sok nőnek segít majd egy kicsit közelebb kerülni önmagához, a nőiségéhez, és megismerni a saját testét.

Ráadásul már a kezdet kezdetén is úgy gondoltam, hogy online így több emberhez el tudok érni ezekkel az anyagokkal. A pandémia óta meg pláne biztos vagyok ebben az irányban. Tehát nem egy emberrel szeretnék foglalkozni, hanem inkább csoportokkal és egyszerre így több nőhöz juthatok el.

És milyen volt a fogadtatás?

Meglepően jó, ami mutatja, hogy mekkora az igény és azt is, hogy mekkora a hiány az egészségnevelés területén. Sokan szeretnének már mélyebben foglalkozni magukkal, az esetleges problémáikkal, nem csupán egy gyors, instant megoldásra vágynak, ami működik az akut betegellátásban, de a krónikus, életmód okozta betegségek esetében már nem annyira. Ott azért sokkal több munkára van szükség a pozitív változáshoz.

A saját testünk felfedezése és azzal szinkronban együtt élés, az igényeire reagálás nem simán csak egy új divatos irányzat, vagy valami mainstream tiszavirág életű wellness vonulat, hanem a jólétünk szempontjából létfontosságú, alapvető tudás, akárcsak az írás és az olvasás. Manapság egy másfajta írástudatlanságról is beszélhetünk, és nem csupán a fejlődő országokban, hanem a fejlett, nyugati országokban is - a saját testük olvasásának, értelmezésének képtelenségéről. “Testtudatlanok” , “Testanalfabéták” vagyunk.

Ezt nagyon sokszor tapasztaltam a körzeti munkám idején is. Szerintem, ha ezen javítani tudunk, akkor tabuk dőlhetnek le, felnőhet egy testtudatos generáció ​aki nőiségére már erőként és áldásként tekint, kezében a tudással magabiztosan hoz döntéseket önmaga és a környezete egységét és egészségét figyelembe véve.

Nagyon szeretnék majd workshopokat is tartani, de egyelőre az e-book-ok és az online programok, webináriumok a cél, meglátjuk, hogy a járvány milyen irányba tereli ezeket a dolgokat. Illetve a női vonal is nagyon foghíjas, nagy rá az igény, és nagyon jók a visszajelzések, többen írtak azóta, hogy elmúlt a PMS-ük, könnyebbek a ciklusaik, jobban el tudják fogadni, és kezelni is a tüneteiket, illetve voltak olyanok, akik írták, hogy a program kezdete óta babát várnak, és ezek extra motiválóak.

Igen, látom is az Instádon, hogy a menstruáció, a női ciklus most nagyon központi témád lett.

Egyre több helyen olvashatunk a ciklusról, a vérzésről, van egy szabadságvágy, egy tabudöntögető hullám most a világban, nevezhetjük menstruációs forradalomnak. Itthon is egyre többen beszélünk erről is. Adta magát a dolog, hogy ha a nőiséggel holisztikusan foglalkozom, akkor a női ciklus optimális működése kiemelten fontos téma. Ez nem csak arról a 3-5 napról szól, amíg menstruálunk, hanem az egész ciklusról. Nem a vérzésé a főszerep, ahogyan eddig gondoltuk, hanem az ovuláció áll a ciklusunk középpontjában. Az egyik szuper érdekes képzésen, amin részt veszek most, Dr Pilar Vigil, aki a reprodukciós egészség egyik szupersztárja, tanítja, hogy miért is az ovuláció az egészség egyik nagyon fontos jele a női testben.

Egyébként egyre több szuper kezdeményezés van itthon is, ami segít már egészen kiskortól megismerni a testünket, ilyen pl. a Menstrupédia füzet és a Ciklus Show, ami kifejezetten a fiatal korosztály számára készült. Kicsit más szemszögből segít nekik megismerkedni a testükkel, hogy ne jussanak el abba a helyzetbe, ami ma van. Ahhoz, hogy felelősségteljes döntést tudj hozni alapos tudással kell rendelkezned. És ennek a tudásnak a megszerzésében szeretnék segíteni én is, amit sajnos jelenleg nem kapnak meg a lányok és fiúk sem, se biológia órán, se egy prevenciós előadáson, de sajnos sok esetben otthon sem. Szóval sehonnan. Nem normális, ahogy most működik a nőiségünk, ahogy most állunk hozzá.

A lelki egészség, egészséges életmód mellett kiemelt szerepet kap a platformjaidon, a módszeredben a testmozgás, annak fontossága. Te magad is láthatóan sokat sportolsz, jógázol.

Nagyjából az óvoda óta mindig jelen volt az életemben a mozgás, de a gyerekek után kezdtem el újra komolyabban foglalkozni vele, sportoltam aktívan. A kisgyermekes időszak, az albérletből költözködős, felújításos, kezdő orvosként egzisztenciát megalapozni próbáló időszakban kellett valami, ami földelős, amibe meg tudtam kapaszkodni. Ekkor jött a jóga is.

Akkor gondolom számodra nem is kérdés, hogy ha #van20perced, azt mivel töltöd. Illetve úgy egyáltalán, fontos is, hogy minden nap legyen valami, ami téged tölt?

Nem véletlenül van külön rész a blogomon az énidőről. Hiszem muszáj elkülöníteni időt a kreativitásra, magamra, a személyiségfejlődésre – ebbe kúszott bele a jóga is. Meg nyilván fizikálisan is az edzés miatt kellett valami, ami lelazítja a merev izmaimat. Csak aztán rájöttem, hogy a jóga számomra több, mint testmozgás. Az elején tényleg csak lecsendesítő, földelő, nyújtó gyakorlás volt, de aztán azt a figyelmet és szemlélődést, amit ott megtanultam, megpróbáltam kiterjeszteni az életem többi részére is. A mindennapokban is segített. Az ítélkezés nélküli szemlélődés és a mozgó meditáció szépen folyamatosan megjelentek az életemben. Ezért kezdtem el a jógaoktató képzést is. Egy szűk évig tartottam is reggelente órákat. A jóga is egy komplett terápiás rendszer. Sok mindent tanultam belőle.

Mit szól mindehhez a családod? Edzés, jóga, holisztikus orvoslás, a rengeteg online tartalom elkészítése – ez mind rengeteg idő. Gondolom, olyan Oscar-díjasan: nélkülük mindez nem jöhetett volna létre.

Nagyon jókat mosolygok, mert hallom vissza, hogy a férjem milyen büszke rám és dicsekedik velem. De nagyon nehéz volt. Ugye az én teljes fizetésem kiesett. Tavaly nyárig gyakorlatilag csak kiadásaim voltak. A laptop... a kurzusok...a járulékaim stb., szóval ment rá a pénz rendesen. Orvosként ugye vállalkozásmenedzsmentről nem tanultunk. És ez a bizonytalanság, hogy hogy lesz, mi lesz ebből, lesz-e egyáltalán valami úgy, hogy megfogalmazni is nehezen tudtam még én magam is, hogy mit akarok. Kellett hozzá a bizalom és egy masszív, mélyen lakó hit, hogy ez működni fog, jó lesz. Szóval igen, stresszes időszak volt. De nagyon támogatóak és türelmesek voltak. És lelkesítettek is végig.

Pedig biztos nem lehetett könnyű, pláne, hogy mindezt otthonról. Sokunknak ismerős, hogy amikor „Anya otthon gépezik, vagy nyomkodja a telefonját”, az időbe telik, mire a család is elfogadja, hogy munkát is jelenthet.

Igen, ez nem volt egyszerű, ahogy te is mondod, a gyerekek ugye azt látják, hogy ülök a gép előtt és nyomkodom, amikor épp nem főzök-mosok-takarítok vagy hozom-viszem őket. Valóban nehéz volt ezt megmagyarázni, hogy nekem ez most a munkám. De még magamnak is, hogy jó, ha leülök és csinálom, akkor ez most nem egy hobbi, meg énidő, meg szórakozás, hanem munka. És persze kellenek az olyan íratlan szabályok is, amiknek a betartásában a férjem sokat segít, hogy 18-19 óra után már nem foglalkozunk munkával. Együtt vagyunk, beszélgetünk, jelen vagyunk, legalábbis igyekszünk, néha csak együtt nézünk ki a fejünkből egy masszívabb nap végén. Mert ha ráadásul az ember valamit nagyon élvez és szeret csinálni, könnyű ott ragadni a gép előtt. Pláne azután, hogy orvosként teljesen más volt a munkám, mint most. Imposztor szindrómám is van, hogy de hát én „csak” háziorvos vagyok, hogy jövök én ahhoz, hogy nőgyógyászati témákról, hormonokról írjak. Ezt nehéz volt leküzdeni. De most már azt mondhatom, hogy alakul, fejlődik. Az idő nagy részében lelkes és pozitív vagyok és tényleg nagyon szeretem, amit csinálok. Blog szerkesztés, e-bookok szerkesztése, tördelés, képszerkesztés, pénzügyek, technikai dolgok, meg a marketing, minden ilyenbe is bele kellett a szakmai dolgok mellett tanulnom. De megérte, mert úgy látom, hogy van igény rá, és nagyon sok a pozitív visszajelzés, megkeresés. Tavaly nyár óta napi szinten van vásárlás/letöltés. A Női Biohacking anyagom a legnépszerűbb.

Mennyire „viszed haza” a munkát? Értem ezalatt, hogy az egészséges életmódot, a mozgást kvázi elvárod a családodtól?

Hazaviszem, vagyis otthon van, és nagyok az elvárásaim, szegény fiam szenved is tőlem. De egyébként nincs vasszigor. Igyekszem, de nem vagyok tökéletes természetesen. Nekem sem megy minden nap, törekszem a 80-20 betartására. Amire odafigyelek, hogy legyen valamilyen módon zöldség, gyümölcs minden nap, tehát a rostbevitelre, meg, hogy lehetőleg minden nap legyen friss étel. Nyaranta például az átlagnál talán több gyümölcsöt és zöldséget is eszünk, mert a szüleimnek szerencsére hatalmas kertjük van, telis-tele minden jóval. Illetve egy közösségi kertből rendelem a zöldségeket és gyümölcsöket még ezen kívül.

Majdnem minden nap főzök nekik, amitől azért néha konkrétan megőrülök. Azért ez a multitasking különösen a covid alatt minden nőnek óriási kihívás! Egyensúlyozni ennyi feladatkör között, nem csoda, hogy ebben az időszakban sokszor háttérbe szorul az énidő, meg a saját egészségünk, pedig az nagyon fontos lenne, mert nem lesz miből adni.

De visszatérve: az én gyerekeim is csak gyerekek. Persze, sokszor kell úgy belecsempészni a zöldséget az ételeikbe. Viszont hosszútávon, ami számít, hogy látják, hogy mi hogyan élünk, és remélhetőleg ez megmarad nekik. Próbálom őket tanítani, elmagyarázni mi miért kell, miért fontos, és sokszor kérdeznek is. Arra fókuszálok, hogy mit lehet, ahelyett, hogy mit nem. A pozitív szemlélet, a pozitív táplálkozás, hogy örüljenek annak, ami van. A nagyfiam ráadásul már tök jól tud főzni, és a lányom is nagyon sok dolgot megcsinál már önállóan a konyhában is, sok mindent el is tudnak készíteni maguknak. És amit főzünk, azt igyekszünk jó alapanyagból csinálni. Nézik a címkét és mondják, hogy mit lehet megvenni. A férjem meg csak néz, hogy ezt a gyerek honnan tudja?!:)

Muszáj még megkérdeznem: milyen, amikor Anya és Apa a doktornéni és a doktorbácsi is? Állandóan aggódtok, diagnosztizáltok és rohantok az ügyeletre, vagy pont az ellenkezője, és lazábbak vagytok?

Jól kiegészítjük egymást ebben is a férjemmel, enyém a háziorvosi rész, övé meg az akut problémák, sérülések vonal, ő a traumatológus nyilván itthon is. Így szerintem a mi gyerekeink nagyon szerencsések, mert alig jártunk velük orvosnál, emiatt mondjuk szerintem lett is bennük némi orvosfóbia. De azért arra mindig figyeltünk, hogy mi a kompetenciánk határa. A saját gyerekével ugyanis mindig szubjektívebb az ember. Egyébként nem vagyunk pánikolósak, egyikünk sem, ha éles volt a helyzet, mindig nyugodtak tudtunk maradni, és megoldottuk. Közben pedig igyekeztünk nekik is átadni azt a szemléletet, hogy figyeljenek magukra, a kisebb problémáikat az életkoruknak megfelelően hogyan tudják megoldani, megtanulták egyik-másik bibire mi való és mi nem. Valahol így kezdtük nekik a testtudatosságot megtanítani, azóta is rajta vagyunk ezen az úton, és remélem, hogy ők már egészen máshonnan indulnak, mint a mi generációnk.