A kapcsolatunkban nem volt semmi tipikus. Joey [a nevét megváltoztattam] soha nem kopogott be a családi otthonom ajtaján, amikor randira vitt... Nem találkozott a barátaimmal, nem vitt étterembe... mégis a hatása alatt voltam. Elbűvölt a vonzereje és a zenei tehetsége, olyannyira, hogy majdnem hozzámentem. Nem egész egy éve tartott a kapcsolatunk, amikor közös otthonunk lett egy apró tetőtéri lakásban.

Alig hat hónappal ezután kirúgtak a munkahelyemről, és kénytelen voltam hazaköltözni. Joey azt állította, elárultam és egy idő után nem hívott vissza. Két hónap hallgatás után Észak-Karolinába költöztem, ahol egyetemre kezdtem járni. Egy üzenetet hagytam Joey autóján, mielőtt elutaztam volna. Hónapokig nem volt hajlandó fogadni a távolsági hívásaimat sem... 1990-et írtunk; ekkor még nem volt email, nem változtatta meg az életünket – jelesül az én életemet – örökre az internet.

Most előreugrom az időben: 2009 májusa van. Marylandben élek egyetemi irodalomoktatóként, férjnél vagyok két gyerekkel. A házasságom nem boldog; mindketten fél lábbal már kint vagyunk belőle. Júniusban Joey ismerősnek jelöl a Facebookon. A következő egy hónap során véget ért a házasságom, kétszer meglátogattam Joey-t és ott folytattuk, ahol abbahagytuk. Az újra-egymásra-találás Disney-eufóriáját éltem át.

Joey lézerszemekkel követte minden lépésemet. Három órára lakott tőlem New Jersey-ben, így kezdetben a „mi van rajtad”, „hova mész”, „kivel vagy” kérdéseket a távkapcsolat hátulütőiként könyveltem el. Lelkiismeretesen beszámoltam a ruházatomról, a hollétemről, a barátaimról. A kedvében akartam járni. Joey következő – mint később kiderül, utolsó – marylandi látogatásakor, 2010 februárjában, összevesztünk egy szoknya miatt, amit a munkahelyemre vettem fel. Joey túl rövidnek bélyegezte a szoknyát és lekurvázott. Elsorolta a bűneimet: hogy máshoz mentem férjhez, hogy más férfiakkal is viszonyom volt a 19 év alatt, amíg nem voltunk együtt és hogy férfi barátaim is vannak, akikkel Joey szerint minden bizonnyal le is fekszem. Ezt a hegyibeszédet telefonbeszélgetéseink során is többször végighallgattam már..., de így, szemtől szembe állva, figyelve, ahogy kivörösödik az arca és összeszorulnak az öklei dühében, teljesen más volt. Ráébredtem, hogy veszélyes emberrel van dolgom, megmondtam neki, hogy pakolja össze a holmiját és visszafuvaroztam New Jersey-be. A kapcsolatunk véget ért.

A következő este Joey tombolva hívott fel. A Facebook-oldalam tanúsága szerint, kiabálta a telefonba, egyértelmű, hogy legalább három másik férfival szexelek. Megpróbáltam észérvekkel cáfolni, de eddigre már túlságosan belelovallta magát ahhoz, hogy meghallgasson. Megfenyegetett, hogy aukciót kezdeményez az eBayen. Egy CD-t bocsát áruba, amely 88 meztelen fotómat tartalmazza, olyan fotókat, amelyek a beleegyezésemmel készültek az elmúlt négy hónapban. Azt mondta, az aukció linkjét elküldi a családomnak, a barátaimnak és az egyetemi kollégáimnak. Remegtem a kétségbeesett félelemtől. Tudtam, hogy szép szóval nem lehet lebeszélni... Könyörögtem, de azt válaszolta: „Tönkre foglak tenni.”

Segítségre volt szükségem. Felhívtam a baltimore-i rendőrséget és megpróbáltam elmagyarázni, mi történt. A diszpécser odaküldött egy rendőrtisztet, egy magas férfit, aki lenézett rám, miközben megpróbáltam elmagyarázni, mi történt. Ez volt az első a számos alkalomból, amikor azt mondták nekem:

És ezen a ponton tényleg nem történt bűncselekmény...

Az aukció másnap délután élesedett. Három emailt kaptam az eBaytől, amelyek arról tájékoztattak, hogy „[Joey] szerint önnek tetszeni fog ez a termék az eBayen.” A link címe ez volt: „Meztelen fotók [az egyetem neve] angol irodalomtanáráról!”

A konyhai mosogatóba hánytam. Ezután kármentés üzemmódba kapcsoltam. Meg kellett állítanom ezt az őrületet. Joey és én még mindig ismerősök voltunk a Facebookon, ezért sorra kaptam az értesítéseket az üzenőfalamon, hogy az egyetemem öt különböző Facebook-oldalán posztolta ki a linkeket. Üzeneteket küldtem az oldalak adminisztrátorainak, megmagyarázva bennük, mi történt. A következő hetekben megtudtam, hogy néhány diák és legalább három kollégám rákattintott a linkekre, bejelentkezett az eBayre és látta az aukciót.

Ezután még több email következett a barátaimtól, az exférjemtől, a bébiszitteremtől. Mindannyian ugyanazt az üzenetet kapták az eBayről és aggódtak. Jelentettem Joeyt a Yahoo-n, a Facebookon; felvettem a kapcsolatot az eBayjel és elmagyaráztam nekik a helyzetet. Negyvennyolc órán át ipiapacsot játszottam: újabb és újabb aukciókra bukkantam, amelyeket ő hozott létre különböző felhasználóneveken és mindegyiket jelentettem az eBayen.

A rendőrségre mentem a kezemben egy borítékkal, amely tele volt kinyomtatott bizonyítékokkal – screenshotok az eBay-aukciókról, emailek, Facebook-oldalak –; biztos voltam benne, hogy ezek meggyőzik őket. Ugyanaz történt, mint korábban, amikor még csak fenyegetve voltam: egy tiszt lenézett rám és azt mondta:

Átautóztam a város másik végébe, egy másik rendőrőrsre. Átadtam a borítékot és álltam, úgy tettem, mintha bátor lennék, miközben három rendőrtiszt kuncogva végignyálazta a borítékom tartalmát. A szőke rendőr vigyorogva odasétált hozzám, kezemben a borítékommal. Nem jutott el az agyamig, mit mond, de tudtam, hogy most először élem át, amit áldozathibáztatásnak hívnak. És mivel olyan személy tette ezt, akinek az volt a dolga, hogy szolgáljon és védjen, a szégyenem valósággal megbénított.

A következő tizennégy hónapban rendszerint hajnali háromkor ébredtem pánikban, végignéztem az email-fiókjaimat, a Facebook-oldalamat, a kollégáim Facebook-oldalát, rákerestem a nevemre az eBay 18+-os szekciójában, végigkerestem Joey összes eBay-felhaszálónevét, végül meg is gugliztam a nevem. Ezt a rituálét háromszor ismételtem meg, mielőtt lelassult volna a szívverésem.

2011 szeptemberében névtelen emailt kaptam a munkahelyi címemre. Ebben az állt, hogy egy pornóoldalon létezik egy profil, amelyen meztelen fotók találhatók rólam.

Bezártam az irodám ajtaját, rákerestem a nevemre és megláttam magam a pornóoldalon. A profiloldalon szerepelt a teljes nevem, a város és az állam, amelyben lakom, az egyetem és a kampusz, ahol tanítok és egy felhívás szexre: „TÚL SZEXI AHHOZ, HOGY TANÁR LEGYEN? GYŐZŐDJ MEG RÓLA MAGAD!”

A profiloldal már két hete létezett és ezalatt 4000 látogatója volt. Számtalan felhasználó írt kommenteket a képeimre, Joey pedig a nevemben válaszolgatott nekik. Csikart a hasam. Mély levegőt vettem és kinyomtattam a kommenteket: 23 oldal jött ki a nyomtatóból. Felmarkoltam az oldalakat és távoztam a kampuszról, ismét a rendőrségre. Amikor megérkeztem, ugyanaz a tiszt fogadott, mint tavaly. Ismét lenézett rám és ezt mondta:

Próbáltam megmagyarázni a rendőrnek: hogy könnyen lehet, hogy titokban követnek. A nevem, a lakhelyem, a munkahelyem ott van az oldalon. Erre azt mondta: „Ha bármi történne, hívjon minket. Akkor tehetünk valamit.”

Hazarohantam és felhívtam a Maryland állambeli rendőrséget, valamint az FBI baltimore-i divízióját. Üzeneteket hagytam, amelyekben elmagyaráztam, mi történt. Ezután még 48 órát töltöttem azzal, hogy próbáltam helyrehozni a helyrehozhatatlant. A terapeutám elfaxolt egy levelet az egyetemnek, amelyben tájékoztatta az intézményt, hogy azonnali betegszabadságra van szükségem. Nem mertem kitenni a lábam hazulról. Az egyetemen egy idősebb ügyintéző megtagadta a betegszabadságra vonatkozó kérelmemet, azzal érvelve, hogy én okoztam az incidenst. Meg kellett indokolnom, miért van szükségem szabadságra. Megalázó volt. Most már az állásomat féltettem.

Teltek a hetek, és én felismertem, hogy ami felkerül az Internetre, az örökre ott marad. Tudtam, hogy a gyötrelmemnek soha nem lesz vége. Ezért elhatároztam, hogy véget vetek az életemnek. És meg is tettem volna, mindössze három dolog akadályozott meg benne: a kutyámnak pisilnie kellett, hívott az anyám és a tabletták, amelyeket bevettem, nem voltak halálosak.

Végül nem a túlélés volt a mérföldkő, amelytől akcióba lendültem. Egy beszélgetés hozta meg a fordulatot az ügyemmel megbízott rendőrrel. Ő kedvesen elmagyarázta nekem a marylandi törvényeket és ezek korlátait. Frusztráltan hallgattam a beszámolóját, majd kijelentettem:

Erre azt válaszolta: „Annmarie, ha ezt meg tudná tenni, az nagy mértékben megkönnyítené a munkámat.”

Úgyhogy nekiláttam beváltani az elhatározásomat.

2012. február 2-án a marylandi képviselőház jogi bizottsága előtt hivatalos tanúságot tettem arról, hogy támogatok egy új helyi törvényt, amely lehetővé teszi, hogy az emailekkel való visszaélés bűntette kiegészüljön bármilyen elektronikus kommunikációval. A törvényjavaslatot elfogadták, a törvényt bejegyezték. Ez fontos lépés volt, de kis lépés. Ezután önkénteskedni kezdtem a „Véget vetünk a bosszúpornónak” kampányban, amely később a Digitális Emberi Jogok Kezdeményezésévé nőtte ki magát. Dolgoztam áldozatvédőként, később az áldozatvédelmet szolgáltató intézmény igazgatójaként. A következő években több mint 2000 ügy vizsgálatában működtem közre, amelyek nem beleegyezésen alapuló pornográfia áldozatairól szóltak. 2013 februárjában tanúskodtam a marylandi képviselőház bizottsága előtt támogatva, hogy mindkét fél beleegyezése nélkül közzétett pornográfia bűncselekménynek számítson. A törvényjavaslatot áprilisban fogadták el. A következő évben Washingtonban tanúskodtam egy szenátusi bizottság előtt. A bosszúpornó elleni törvény immár szövetségi szintekre emelkedett.

A megpróbáltatásaim szörnyűek voltak, de nem csak a magánéletem megsértése okozta ezt. Hanem az is, hogy kezdetben magamat hibáztattam, és aztán mások is engem. Erőszakos és halálos fenyegetések áradata érkezett hozzám és érkezik most is, valahányszor nyilvánosan beszélek a történetemről... A rendőrség apátiája sem segített, leszámítva azt az egyet, aki arra inspirált, hogy megváltoztassam a törvényt.

Gyakran megkérdezik, erősebb vagyok-e most, hogy kibírtam ezt a traumát. Nem vagyok erősebb: mindig ilyen erős voltam. Annyi változott, hogy az erőmet fel tudom használni arra, hogy segítsek másoknak.

Amit csak a pornófilmekben látni nőktől: