Ez a cikk az Éva magazin egy korábbi számában jelent meg.

Életem két meghatározó könyve A varázshegy Thomas Manntól és A hullámzó Balaton Parti Nagy Lajostól. Az előbbi azért, mert 13 évesen egy szót sem értettem belőle, mégis kitartóan és figyelmesen végigolvastam pusztán az érzés miatt, hogy a komoly könyv valamiféle mágia lehet, különleges, néha fájdalmas beavatási szertartás az élet megértésébe.

Az utóbbinak, A hullámzó Balatonnak a szakmámat, az újságírást köszönhetem. Parti Nagy Lajos maga olvassa fel hangoskönyvben: rongyosra hallgattam évekig az autóban, kazettán. Lenyűgözött Parti Nagy Lajos monoton, meleg, finom hangja, az empátia, amivel saját szürreális, brutális, elviselhetetlen történeteit felolvasta. Elkezdtem vágyni arra, hogy többet tudjak meg olyan élethelyzetekről, amelyek kíváncsiság és utánajárás nélkül rejtve maradnak előttem. Olyan emberekről, akikkel sosem kereszteződnek útjaink, pedig itt élünk, egy városban, egymás mellett. Elkezdtem jobban fülelni és figyelni. Azt hiszem, A hullámzó Balaton miatt lettem újságíró.

Parti Nagy Lajos művei a mai napig meghatározó élményeim közé tartoznak. Szürrealitása számomra a minket körülvevő valóság tűpontos fényképét jelenti, a legkisebb torzítás nélkül. Például a Hősöm tere disztópia, amelyben Tubica Cézár, az Ébredő Galambok mozgalmának (galamb) vezetője átoperáltatja az írót, aki szuverén művészből szolgálatkész propagandistává válik. Az író megteszi, amit meg kell tennie, hogy támogassa a fajtiszta nemzet összefogását az állítólagos karvalyhatalmak gonosz befolyásával szemben.

Végzetesen vonzódom a nyomasztó írásokhoz, a minket körülvevő világra ismerek bennük, és ettől valami bizarr módon megnyugszom, jobban szeretem, jobban elfogadom a világot. Megértőbb leszek vele. Ezért olvasom Spiró György regényeit is. Hasonlóan Parti Nagy műveihez, az ismerős kortárs politikai és társadalmi környezetre ismerek a Tavaszi Tárlatban vagy a Feleségversenyben. Mélységes benyomást gyakorol rám a mai napig a Fogság egy-egy képe, a könyv egyik nyitójelenetétől ma is hányingerem támad néha váratlanul, váratlan pillanatokban, például villamosra várva.

Bennem filmek helyett könyvek képei rajzolódnak ki, amikor nem számítok rá, megelevenednek a fejemben, megjelennek körülöttem a karakterek. Nádas Péter teszi ezt velem a leggyakrabban. A Margitszigeten nem tudok többé úgy futni, ahogy a Párhuzamos történetek olvasása előtt. Mindig eszembe jutnak Nádas regényének homoszexuális hősei, akik a könyv szerint a hatvanas években a Margitszigeten kerestek fák mögé, bokrokba bújva, kétségbeesve és magányra ítélve, alkalmi szexpartnereket. Az Újlipótvárosban járván gyakran eszembe jut, csak úgy, a házakra bambulva, hogy Nádas írt a magyar irodalomban a legeredetibben – és leghosszabban – szexjelenetet, ugyanitt, a Párhuzamos történetekben.

Azon túl, hogy óriási intellektuális munka volt a háromkötetes nagyregény egymásba érő cselekményszálaival lépést tartani, hálás vagyok azért, hogy Nádas a hétköznapjaimban is képes szerkeszteni az engem körülvevő valóság befogadását a fejemben.

Még általános iskolás voltam, amikor Rilke Archaikus Apolló-torzója megértette velem, hogy az írás és a művészet lényege számomra nem a gyönyörködés és élményszerzés vagy a puszta tudás, hanem az élet megváltoztatására való felszólítás. „Változtasd meg élted!” Az újságírásnak is ez a feladata. Erre szerződtünk. Remélem, nem érem meg, hogy Parti Nagy Lajos Tubica Cézárjának igaza legyen:

„A téma az utcán haver, ugye? Fölpumpáljuk, megírjuk. Mert az embernek mindent szabad, ugye? Egyelőre, főemlőském, mondta, egyelőre, ami nem mindörökké.”

Ha kedvet kaptál az olvasáshoz, ajánlunk 5 izgalmas olvasmányt: