Bombera Krisztina: Bevándorló éveim Amerikában

Bombera Krisztina,amerika,társadalom
Forrás: Éva magazin

Ha tetszett ez a cikk, oszd meg barátaiddal, ismerőseiddel!

„Amerika szívéért és lelkéért tüntetünk” – mondta júniusban egy középiskolai tanárnő egy tüntetésen. Amerika-szerte dagadt a felháborodás azon, hogy több mint kétezer kisgyereket vettek el erőszakkal a szüleiktől a mexikói–amerikai határon egy új szabály miatt.

A kormány ugyanis úgy döntött, szigorúbb eljárást követel az országba illegálisan belépőkkel szemben, a határsértők gyermekeit pedig erőszakkal elvették a szülőktől a határon, és elkülönített táborokban helyezték el. Az őröknek állítólag sok helyen az is tilos volt, hogy megöleljék, megvigasztalják a hisztérikus állapotban zokogó kisgyerekeket. Úgy tűnik, Donald Trump elnök az óriási felháborodás miatt most véget vet ennek. Nemcsak politikai ellenfelei hasonlították ugyanis a náci elkülönítésekhez ezt a gyakorlatot, de még Trump leghűségesebb támogatói is kegyetlennek találták, olyannak, ami ellentétes Amerika szívével és lelkével. Mindenki ezt érezte, akiknek a nagy ketrecekbe zárt gyerekek látványa Amerika történelmének más, sötét és kegyetlen bűneit idézte. Az indiánok kiirtásától a feketék rabszolgasorban tartásán át a japán–amerikai állampolgárok táborokba zárásáig.


Nem véletlenül kezdtem ezt az írást az Egyesült Államok kormányának éppen legvitatottabb, sokak szerint különös kegyetlenséggel elkövetett húzásáig. Nem véletlenül idéztem az Egyesült Államok más bűneit is, közel sem mindet, közel sem az összes igazán iszonyút. Azért kezdtem ezzel, hogy jelezzem: tudom, hogy Amerikában sincs – sosem volt – kolbászból a kerítés. Én azonban hűséggel és nem csökkenő elköteleződéssel vonzódom Amerikához. Éppen azért, amivel ezt az írást kezdtem. Mert mindig, mindig többen vannak végül, akik Amerika szívéért és lelkéért küzdenek, mint a rombolás, széthúzás, egymás ellen fordulás hívei. Nem megy ki mindenki tüntetni az utcára, sőt. A hétköznapok hősei mást és másképp tesznek – akár csak apróságoknak tűnő dolgokat – az amerikai közösségek szívéért és lelkéért.


Csaknem egy évtizedet éltem az Egyesült Államokban. Sokféle élethelyzetben, különböző körülmények között, eltérő közösségekben. Ez életem egyik legnagyobb ajándéka: hazahozhattam magammal minden jót, amit tapasztaltam, de megtanultam jó szimattal tartani azoktól a rossz dolgoktól itthon is, amelyek Amerikában is taszítottak.

Kalifornia

Összes tapasztalatom közül a leghálásabb az első évemért vagyok, Kaliforniában. Oda középosztálybeli, kitűnő tanuló, budapesti 18 évesként csöppentem, közvetlenül a rendszerváltás idején. Szegénynek számítottam szinte mindenkihez képest, aki a közvetlen környezetemben körülvett Los Angelesben. Ügyetlen, bénácska, a nyelvet rosszul beszélő, a mexikói gazdasági bevándorlókkal helyből egy kategóriába sorolt kívülálló voltam. (Ahogy kimondtam, hogy Bombera, már tudni vélték, hogy bizonyára valahonnan Közép-Amerikából érkeztem….)


Az állam és az emberek akkoriban jól bántak a bevándorlókkal Los Angelesben, segítették a beilleszkedésüket. Egy év alatt legyőztem a kívülálló tipikus szorongását. Mindenki tett azért körülöttem, hogy nekem jobb legyen. És a többi szerencsétlenkedő, a nyelvet rosszul beszélő, a kulturális kódokat nem ismerő, autó helyett bringával közlekedő, látványosan rosszabb ruhákban járó társaimnak is. Becsülték, értékelték a másságomat is. Például azt, hogy jobb tanuló voltam mindenkinél, hiszen a közép-európai poroszos oktatás fényévekkel helyezett magasabb intellektuális polcra az amerikai osztálytársaimnál. Befogadtak. Hálás vagyok ezért az évért, mert ekkor tanultam meg, hogy a társadalmi státuszok, az élethelyzetek, a gazdagság vagy a siker relatív és törékeny fogalmak. Azóta bárkit látok kiszolgáltatott helyzetben vagy ránézésre rossz körülmények között, nem ítélek róla semmit elsőre. Az amerikaiak tanítottak meg a befogadás és elfogadás kultúrájára.


De nem csak jót láttam és tapasztaltam. Miközben engem befogadtak, láttam, hogyan bánnak a feketékkel, akik ráadásul a saját polgártársaik. Nem sokkal a kiköltözésem után fél Los Angeles lángokban állt. Kirakatokat törtek be, loptak, verekedtek, lövöldöztek az emberek, a kormány bevezette a kijárási tilalmat, és a helyzet megfékezésére behívta a Nemzeti Gárdát. Napokig fegyveres őrök választottak szét minket az iskolában is, egyik irányba a feketék mentek, a másikba – mindenki más. A polgárháborús hangulatot egy elképesztő bírósági döntés váltotta ki: bár kamerafelvétel bizonyította, hogy egy fekete embert a rendőrök minden ok nélkül brutálisan bántalmaztak, a rendőrök elleni bírósági eljárás felmentéssel zárult: a kizárólag fehérekből álló esküdtszék úgy találta, hogy a rendőrök nem hibáztak. Nem gondoltam volna akkor, 18 évesen, hogy csaknem 30 évvel később, televíziós újságíróként Baltimore-ban egy nagyon hasonló helyzetről tudósítok majd Magyarországra. A kétezres évek második évtizedében a rendőröknek a feketékkel szemben elkövetett túlkapásai semmivel sem enyhébbek, mint amit egykor kamasz lányként tapasztalhattam. És Baltimore feketéi ugyanúgy dobálták a Molotov-koktélt 2015-ben a rendőrökre, mint ahogy Los Angelesben tették 1992-ben. De Baltimore-ban, ugyanúgy, mint egykor Los Angelesben, az amerikaiak lelkéért és szívéért küzdött a jogosan elkeseredett feketék többsége is. A városban – ahol majdnem minden harmadik lakos fekete, és ahol öt év alatt száznál is többen haltak meg közülük rendőri erőszak miatt – a fosztogatások másnapján már azért küzdöttek a helyi feketék is, hogy a város hagyjon fel az erőszakkal. Ne így válaszoljon a rendőri erőszakra.

amerika,társadalom,bombera krisztina
forrás: MSNBC
Rachel Maddow híradós élő adásban sírta el magát, miközben a szüleiktől elszakított mexikói gyerekekről próbált tudósítani
Olvasd el ezt is!

Iowa


Ösztöndíjjal kerültem a kilencvenes évek közepén újra az USA-ba. A sokszínű, soknyelvű Kalifornia után Iowába, az ország közepén egy olyan államba, ahol a mezőgazdaság erősebb az iparnál. A városomban szinte csak vallásos, konzervatív fehér emberek éltek. Én történetesen épp egy mormon iskolába kaptam ösztöndíjat. Mintha egy másik országban jártam volna, mint korábban. Ezt a tapasztalást mindenkinek kívánom, aki őszintén meg szeretné ismerni Amerikát. Egészen más jellegű gondjai, örömei, vágyai vagy kudarcélményei voltak az embereknek Iowában, mint Kaliforniában. Ugyanolyan szeretettel és nyitottsággal fogadtak, csak épp teljesen más dolgokról meséltek. Például az istenhitükről, ami a környezetemben élőket mindenen átsegítette. Vagy a természet iránti rajongásukról, tiszteletükről. Körbeutaztam fél Amerikát, és megértettem, hogy a szabadság országában az emberek a szabadság érzését nem kis részben a féktelen, végtelen térnek is köszönhetik, ami a rendelkezésükre áll. A westernfilmekből ismerős, a naplementében ellovagoló cowboy képe hirtelen valódi élményemmé vált. Egyszer csak úgy éreztem, Európa túl kicsi, a szabadsághoz fizikai tér kell, sok-sok föld, sivatag, hegyek… Az amerikaiak térélménye drasztikusan más, mint a miénk, mi sokan akár ugyanabban az egy városban éljük le boldogan – és persze szerencsés esetben ugyanolyan szabadságélménnyel – az egész életünket. Az amerikaiak, ha valahol elég volt – odébbállnak. Ha kell, messze mennek. Nagyon messze akár.
Ekkor kezdtem megfejteni, miért érezzük mi úgy, hogy az amerikaiak rendkívül barátságosak, de gyakran felszínesek a kapcsolataikban. Könnyen elfogadnak bárkit, de nem nagyon törekszenek egymás mély megismerésére. Szerintem részben az óriási tér miatt, amit belaknak. Önvédelemből azzal a veszteséggel szemben, hogy csak átutazók egymás életében. Kevesekkel számíthatnak tartós kapcsolatokra.


Az első alkalommal, amikor egy ismerősöm úgy búcsúzott tőlem az egyetemi záróvacsorán, hogy „have a nice life!” vagyis: „legyen szép életed”, földbe gyökerezett a lábam. Nem rejtette véka alá, hogy úgy érzi: mi soha többé nem találkozunk. Mondhattuk volna azt, hogy „keep in touch”, maradjunk kapcsolatban, de nem akart hazudni nekem. Biztos nincs ez mindenkivel így, de az én amerikai barátságaim felszínes kapcsolatok maradtak, az országban bárhol, a magyarokkal szövődött váratlan barátságaim pedig tartósak. És nemcsak amiatt, mert a magyar barátaim tudták, hogy „hol lakott itt Vörösmarty Mihály”, vagy hogy ki az a Lovasi András. Hanem azért, mert nem féltek megnyílni.

Olvasd el ezt is!

New York


Feleségként kerültem újra Amerikába, New Yorkba, nem sokkal a 2001. szeptember 11-i terrortámadások előtt. A tragédiáról – munkába azonnal visszahelyezett tudósítóként – hónapokon át számoltam be a magyar tévénézőknek. Ami azon az őszön New Yorkban történt – tudom, bizarr ilyet mondani –, az az emberségről kapott egyik legszebb lecke volt az életemben. A támadás utáni napok, hetek, hónapok során New York a legjobbat hozta ki magából. Küzdött Amerika szívéért és lelkéért, és fényesen győzött a sötétség felett. (Ha Amerikáról írok, nem szégyellek szentimentális, leegyszerűsítő szavakat használni. Rendben van ez ilyenkor velem. Ők is így kommunikálnak, kerülik az elitizmust, nem szégyellnek didaktikusan fogalmazni, katarzisért küzdeni hősökkel és antihősökkel. Hollywoodos ez, tudom. De nem ciki. Hanem eszköz, a popkultúra eszköze.)


2001. szeptember közepén New Yorkban mindenki betett valamit a közösbe. Volt, aki a vérét adta a véradó pontokon. Volt, aki főzött, és az utcán tálalt a háza előtt. Ingyen dolgoztak a pszichológusok, bárki betérhetett, cetli lógott a kapun, hogy hányadikra, hová kell csöngetni. Ingyen dolgoztak a masszőrök és a gyerekfelügyelők. Mindenki azt kereste, hogyan tud segíteni. A legbizarrabb élményem egy házaspárral való találkozásom volt, szeptember 12-én, közel a Ground Zeróhoz, a romokhoz, ahol az égett emberi hús szaga elviselhetetlenül tömény volt akkor még. A házaspár egy étterem teraszán ült, borozgatott. Földbe gyökerezett a lábam a jelenet ízléstelenségétől. Már forgó kamerával kérdeztem őket, miért tartották jó ötletnek épp itt, épp most étteremben ücsörögni. Azért, hogy én ezt megkérdezzem és leforgassam, válaszolták. Üzenni szeretnének ugyanis a világnak: azt, hogy nem félnek. Nem hagyják New Yorkot megalázni. Nem tartanak a mellettük elsétáló idegen emberektől, nem néznek ferde szemmel a bevándorlókra, nem válnak paranoiássá és nem keresnek mostantól terroristákat a spájzban. Élnek tovább, szabadon, felemelt fejjel, mert nem hagyják, hogy a terroristák és a nehéz helyzeteket kihasználó politikusok egymás ellen fordítsák a város és az ország lakóit.
Ezt kaptam akkor New Yorktól, de nagyon hamar mindennek az ellenkezőjét is a New Yorkon kívüli Amerikában. Politikai bosszút. Háborút egy olyan ország ellen, amelynek semmi köze nem volt a terrortámadásokhoz. Paranoiát, terroristák kutatását ott is, ahol nincsenek. De a küzdelmet is, újra, Amerika szívéért és lelkéért. Mivel Amerikában minden létező közösségi problémára alakulnak önkéntes szerveződések, minden, közjót érintő ügyre akad valaki, aki elég agilis ahhoz, hogy maga mellé állítson sok-sok embert, kitaláljon hatékony pénzgyűjtési akciókat, és megoldja vagy javítsa az adott helyzetet. Ebben az esetben is egyre-másra szerveződtek az olyan közösségek, amelyek a társadalmi kohéziót célozták a legkülönfélébb módokon.

Brooklyn


Elnökválasztási tudósítóként kerültem újra az Egyesült Államokba, immár kicsi gyerekekkel, akiknek a zökkenőmentes beilleszkedésén újra egy kisvárosnyi ember dolgozott. Óvónők, barátok, szomszédok: mindenki azon volt, hogy családként jól érezzük magunkat a brooklyni közösségben. Felváltva jöttek hozzánk Amerikába a nagyszülők is Budapestről, hogy segítsenek a gyerekek körül. A nagyszülőkkel való közeli kapcsolat akkora érték, amit minden amerikai irigyelt tőlem. Ők hamar elhagyják a szülői házat, nagyon messzire mennek, a kicsiket a nagyszülők leginkább csak sátoros ünnepeken látják. A gyerekekre bébiszitterek vigyáznak, hiszen bölcsőde nincs, az óvoda pedig méregdrága.
Bizonyos szempontból az amerikai nőknek sokkal nehezebb dolguk van, mint nekünk. Aki nem tehetős, annak nagyon nehéz gyereket nevelnie munka mellett. Sok barátnőm ment vissza dolgozni hat héttel szülés után, fel sem merült, hogy hosszabb szülési szabadságot kapjon. Ezt volt nekem a legfájdalmasabb látni New Yorkban: újszülötteket, akik anyatej helyett tápszeren nevelkednek, ingerült bébiszitterekkel. Az első nő, aki majdnem elnök lett, Hillary Clinton, nem véletlenül tette ezt a problémát hangsúlyos helyre a programjában.
Amikor a családom megérkezett Brooklynba, sütit sütöttek nekünk a szomszédok és átjöttek bemutatkozni. Gyakoriak voltak az utcapartik, vagy például a hétvégi használtruha-kiárusítások. Sokan adják el szívesen az utcán, az ajtajuk előtt a használt, jó állapotú cuccaikat, miközben a gyerekek limonádét készítenek, azt árulják fél dollárért, munkával keresik meg a zsebpénzüket – még a gazdagabbak is.


Brooklynban öröm volt önkénteskednem a helyi újságnál. Az a lap a környéken élő szegényekkel foglalkozott, a főszerkesztőt pedig szó szerint a közösség tartotta el. A jó családból származó, egyetemet végzett fiatal nő a „Sajtókollektíva Nőknek” című lapot szerkesztette, ezt az afféle szakszervezeti, mozgalmi lapot, amely piaci alapon nem tudott volna működni. A közösség azonban tartotta akkora értéknek, hogy a lap főszerkesztőjét ellátta mindennel. Lisa ingyen kapott egy lakást egy ingatlanfejlesztőtől, lakbérmentesen. A sarki fűszeres minden élelmiszert ingyen adott neki. A megunt, de gyönyörű, jó állapotú ruhákat hegyekben hordták neki az asszonyok. Kapott Lisa a munkához papírt, nyomdagépet, önkéntes nyomdászt, de ingyen kozmetikust is. Mindenki azt tett bele Lisa küzdelmébe – közös küzdelmükbe – Amerika szívéért és lelkéért, amije éppen volt.

New Jersey

Évekkel később a világ egyik legelegánsabb és legjobb egyetemén, a Princeton Universityn dolgozhattam egy évig, a férjemmel együtt. Nobel-díjas, világhírű tudósok, például Albert Einstein városában, és a csodálatos elme, John Nash matematikus egyetemén. Környezettudatos, kiváltságos és kivételesen tehetséges emberek furcsa, Harry Potter-hangulatú világában. Hálás voltam az újabb élethelyzetért is, amelyről akár egy évtizede sem álmodtam volna, hogy velem megtörténhet. És ekkor már a lelkemben volt minden olyan alapvető kulturális kód, amit Amerika értéséhez, megéléséhez érdemesnek tartottam magamba szívni. Tudtam, hogy a gyönyörű, kerítések és kulcsok nélküli kisvárostól – ahol sokan jártak Teslával, hogy ne szennyezzék a környezetet – pár kilométerre feketék nyomorognak egy másik, stagnáló kis iparvárosban, világhírű egyetemek és tudósok nélkül. Nem lepett meg, amikor barátok, akikkel örök emlékű beszélgetéseket folytattam, szemrebbenés nélkül öleltek meg úgy a hazaköltözésünkkor, hogy legyen szép életünk, hiszen soha többé nem látjuk egymást.


Míg a hollywoodi leegyszerűsítéseket jól viselem, s bizonyos értelemben még tisztelem is a jók és rosszak harcára redukált narratívákat, az általánosító közhelyeket nem szeretem. „Az amerikaiak felszínesek.” „Azt sem tudják, hány kontinens van a földön.” „Az amerikaiak rasszisták.” Vagy épp az ellenkezője: „Az amerikaiak nem rasszisták.”


Egyetlen mondatban össze tudom foglalni, mit jelent nekem Amerika: a soha fel nem adott harcot a közösség lelkéért és szívéért. Az önkorrekciót, amire az Egyesült Államok a nagy hibáiból és bűneiből kijózanodva képes. Az alkotmány módosításai a közösség jó szellemének működését bizonyítják: ezek szinte mindig a pozitív korrekció lépései.


„Soha nem voltam boldogabb, mint most, amikor az égvilágon semmim sincs – mondta egykor Lisa, a nincstelen főszerkesztőm. – Azzal foglalkozom, aminek valóban van értelme: erőt és önbizalmat adok azoknak, akiket ezektől mindig megfosztanak. Semmi értelme, hogy az ember megértsen egy problémát, ha nem akar változtatni is azon.”

Kép
forrás: GettyImages

Bombera Krisztina


Két kiskamasz gyerek édesanyja, tévés újságíró és egy társadalmi vállalkozás vezetője. Volt már pár meleg helyzetben, háborúkban, terrortámadásoknál, de az ideje élhetőbb beosztása az egyik legkomolyabb kihívás, amivel valaha farkasszemet nézett.

Cikkünk Éva magazin 2018/07 számában jelent meg.

Olvasd el ezt is!
Tovább olvasok
Nem is olyan nehéz rendet tartani a gyerekszobában – mutatjuk, hogyan

Összeszedtünk néhány hasznos tippet, amivel ha ideig-óráig is, de úrrá tudunk lenni azon az őskáoszon, ami a gyerekszoba.

13 híres ember, aki vitatható külsővel érkezett a reptérre

A hírességeknek nem csak a vörös szőnyegen kell tündökölniük. A papparazzik bármikor lencsevégre kaphatják őket és erre mindig készen kell állniuk – még utazás közben is.

Mennyire vagy felnőtt? Teszteld magad

Kőkeményen tartod a kezedben az életed vagy most is szalad a lakás? Válaszolj néhány egyszerű kérdésre és tudd meg, hogy milyen mélyen jársz már benne a felnőttkorban.

Milyen távolságra ideális lakni a rokonaidtól?

Nem jó, ha messze van a család, de úgy tűnik, az sem, ha túl közel...

Tejmentes, kalóriaspórolós csokis puding

Mesterséges adalékanyagok nélkül is isteni pudingot készíthetsz, ráadásul ez egy olyan desszert, ami egy fogyókúrába is nyugodtan beilleszthető.

Szuper a növényi étrend, de vigyázz, mert nélkülözhet egy létfontosságú tápanyagot

Egyre többen választják ezt a fajta táplálkozást az egészségük vagy a húsfogyasztás visszaszorítása miatt. Arra viszont érdemes figyelni, hogy a legfontosabb tápanyagokat bevidd a szervezetedbe, ha ugyanis ez nem történik meg, akkor a növényi étrend bizony káros is lehet.

Mi a különbség a faszenes és a gázgrill között?

Amikor mi még boldogan sütöttük a húst és a zöldséget a faszenes grillen, addig Amerikában és Kanadában már tombolt a grillforradalom. Noha nálunk egy ideig megrekedt a grillevolúció, manapság már egyre több gázüzemű grillsütő kígyózik be az országba és lopja be magát az emberek szívébe. Ez a fejlődés pedig nemcsak új grillsütőket, hanem új és kifinomult grillezési módszereket, technikákat és recepteket is magával hozott.

Hét hasznos tipp, hogy ne kelljen pazarolnod az ételt

Az ételpazarlás elképesztő méreteket ölt világszerte. Már a termelői, az elárusítói és a vendéglátói szektorban is óriási mennyiség végzi a szemétben, de nem is beszélve a háztartásokról – pedig otthon is rengeteget tehetnénk, hogy ez ne így legyen.

Kövess minket

ÉVA Magazin
ÉVA Magazin
ÉVA Magazin
ÉVA Magazin
ÉVA Magazin
ÉVA Magazin
ÉVA Magazin
ÉVA Magazin
ÉVA Magazin
ÉVA Magazin

Előfizetés

Weboldalunkon cookie-kat használunk annak érdekében, hogy jobban megismerjük a felhasználói viselkedést és érdeklődést, valamint ezek segítségével személyre szabjuk és javítsuk a reklámokat. Weboldalunk használatával ezen feltételeket ön automatikusan elfogdja. További információkat az adatkezelési tájékoztatóban olvashat.
Megértettem