Akkor tudtam meg, amikor már fél éve együtt dolgoztunk, és egyszer, a munkaidő lejárta után megkérdeztem, nincs-e kedve eljönni velem a Westendbe csajoskodni. Girls just wanna have fun, épp szuper leértékelések vannak, búgtam sejtelmesen, de ahelyett, hogy felcsillant volna a szeme, mint a legtöbb nőnek, sűrű fátyol ereszkedett rá. Nem mehetek, préselte ki a szavakat. Szeretnék ugyan, de sajnos nem lehet.

Ezer válaszlehetőség futott át az agyamon. Birtokló pasija van. Nincs pénze. Ismer valakit a Westendben, akivel kellemetlen lenne összefutni. Szóval kerestem a magyarázatot, és ez leplezetlenül kiülhetett a fejemre, mert azt javasolta, üljünk be egy közeli kávézóba, mesél nekem szívesen, ha kíváncsi vagyok rá. „Kávéznom szabad, boltba menni tilos.” – mondta.

Ez nagyon izgalmasan hangzott, de ha sötét kémtörténetre számítottam, hát megkaptam helyette a pszichológia tankönyvet.

Edit problémái kamaszkorában kezdődtek. Sosem választhatott magának ruhát: azt mindig csak anyukától, nagymamától kapott. Ormótlan, ódivatú darabok voltak, Edit utálta viselni őket, ráadásul a kortársai is kinevették az öltözködése miatt. Amikor az első önálló keresetéhez hozzájutott, első útja egy butikba vezetett, ahol tetőtől talpig felruházkodott. „Olyan volt, mintha bedrogoztak volna.”- mondta.-„Elöntött a mámor, ahogy az új ruhákban pörögtem-forogtam a tükör előtt. Úgy éreztem, enyém az egész világ, mostantól bármit megtehetek, amit csak akarok.”

Így kezdődött, és ebben a szellemben folytatódott. A vásárlás Editnek nem alkalmi passzió volt, hanem életforma, egész élete az öltözködéshez használatos tárgyak körül forgott. Megszállottan gyűjtögette a trófeákat, meg se számolta, hányat birtokol belőlük. Szüntelenül szüksége volt arra a forróságra, ami a ruhák, a cipők, a sálak, a táskák megszerzésekor elönti – mint a vadászt, amikor nemes vadakat ejt el. A boldogságroham eleinte órákig tartó állapot volt, de később már néhány perc után kihunyt a gyönyör, s helyét átvette a kongó üresség.

Edit szenvedélye az első időkben anyagilag nem volt akkora probléma, mert főleg turkálókban vásárolt – inkább az tűnt fel neki, hogy apró lakásában lassan járni sem lehet a bezsúfolt cuccoktól, amik a beszerzés után általában már nem is érdekelték. Félévente elajándékozta a ruhatárát, és azonnal újakat vett helyette – gyakran kétszer annyit, mint korábban. A vásárló körutak eleinte heti egy-két napot vettek igénybe, de lassan felkúsztak napi szintre. Nem volt megállás.

És telt-múlt az idő. Hiába keresett, nem talált magának szerelmet, úgyhogy faképnél hagyta a bulikat, a baráti csevegéseket, a találkozási lehetőségeket: mintha lemondott volna önmagáról. Viszont egyre magasabbra lépkedett a hivatali ranglétrán, és egyre több pénzt keresett. A turkálókat így felváltották a plázák rondabugyrodjai. Általában alig várta, hogy leteljen a munkaidő, az utolsó egy-két órában nem is tudott koncentrálni, csak arról a pillanatról álmodozott, amikor már bent áll a csillámporos üzletben, és kezébe fogja az első portékát. Öt óra nulla perckor fogta a táskáját, a bankkártyáját, és rohant vásárolni. Az eladók majdnem minden üzletben megismerték, kedveskedtek neki, csevegtek vele, s ő úgy érezte: hazaérkezett. A pláza lett a második otthona, a kereskedők és a kasszánál ácsorgó lányok a családtagjai.

Rendszeressé vált, hogy szép fizetéséből a hónap végére alig pár fillér marad, a vásárolt cuccoktól viszont nem lehet beférni az ajtón. A kollégái üdülni hívták, de nem tudott elmenni velük, mert nem maradt pénze utazásra. Ez a helyzet önvizsgálatra késztette. Nem mehet így tovább, döntötte el egy idő után. Nem vagyok én konzumidióta, egy hónapig egyetlen butikba sem teszem be a lábam. Felszabadultan szaladt dolgozni, még azt is elhatározta, hogy gondosan kiszámolja, mennyi pénzt spórol meg azzal, ha októberben egyetlen ruhadarabot sem vásárol.

De a függőség, amely alattomosan átvette az irányítást az élete felett, keresztülhúzta a józan ész számításait. „Megint a drogos hasonlat jutott eszembe. Elvonás. Képtelen voltam a munkámra figyelni, türelmetlen voltam és ingerült. Volt, hogy valaki hosszan beszélt hozzám, de egyetlen szava sem jutott el a tudatomig, mert azon járt az eszem, hogy még több mint három hetet kell kibírni a következő vásárlásig, és kizárt, hogy képes leszek erre.”

Egy hét után éhezve, szomjazva, űzött vadként rontott be a Westendbe. Két óra alatt levásárolta a kártyáját. A harmadik üzletből már bőgve jött ki, mégis bement egy negyedikbe és egy ötödikbe is. „Enni nem maradt pénzem. Mindent megvettem, ami tetszett, ugyanabból a ruhából több méretet is, próba nélkül, mert ugye nem tudni, melyik lesz jó. Vettem három csizmát, és legalább tíz ruhát szilveszterre. Aztán kis híján összeomlottam, amikor rájöttem, mit csináltam. Undorodtam magamtól.”

Edit senkinek sem beszélt gyötrő mániájáról, ugyanúgy titkolta, mint a zugivó, a kártyás, a heroinfüggő. Ez ráadásul nem is látszik meg az ember arcán, mint a többi szenvedély. Anyjának néha feltűnt, hogy miért járkál hozzá annyit ebédelni, vacsorázni, amikor csinos fizetése van, de rideg, távolságtartó kapcsolatukba nem fért bele a féltő kérdezősködés. „Valószínűleg azt hitte, így akarok spórolni. Mindig a legrosszabbat tételezte fel rólam.”

Ez a csúfos kudarcba fúlt elvonás ébresztette rá Editet, mennyire nagy a baj. „A boltkórosok a filmekben mindig olyan vicces lányok. Hát én se viccesnek, se vonzónak nem éreztem magam. Abban, ha az embernek arra is alig van pénze, hogy egy kis zsemlét vegyen, és erről kizárólag ő tehet, mert közben hegyekben állnak otthon a drága és tökéletesen felesleges göncök, semmi vicces nincsen.”

Pszichológushoz fordult. Ma már nem érez rá késztetést, hogy hitelt vegyen fel a még több vásárlásért, és képes kikerülni a butikok csillogó-villogó kirakatait is. Persze ez eddig két évnyi terápiába, rengeteg beszélgetésbe és emlékfeldolgozásba került. „Szóval kávézni bármikor kapható vagyok, shoppingolni hívni viszont olyan, mintha egy alkoholista előtt ráznád a borosüveget. Hogy ez örökre így lesz-e? A pszichológusom szerint nem: eljön az ideje annak, hogy értelmesen, józan fejjel tudjak besétálni egy üzletbe. De lehet, hogy nem lesz rá szükség. Annyi ruhát felhalmoztam a boltkórosságom idején, hogy nyugodt szívvel berakhatom mindet az utódaim hozományába.”

Ha már vásárolsz, #vegyélhazait! A galériában magyar tervezők alkotásai közül válogathatsz: