"Kedves Anya,

Nem is tudom hol kezdjem. Először is talán ott, hogy tudnod kell, annak ellenére tisztellek és szeretlek, ami miatt most ezt a levelet fogalmazom neked. Sosem tudtam eddig szavakba önteni az érzelmeimet, rád borítani pedig végképp nem, hiszen tudom, hogy mennyire fontos neked önigazolást találni arra, jó szülő voltál, vagy-e. Nem hiszem, hogy van olyan, hogy tökéletes szülő, biztos vagyok benne, hogy mindenkinek vannak kisebb-nagyobb hibái, amikből aztán vagy tanul, vagy nem.

Így 25 év távlatában én azt látom, hogy téged legtöbbször a jóindulat és a szeretet vezérelt a velem kapcsolatos döntéseidben, de tisztán emlékszem olyan pillanatokra is, amikor az egód győzedelmesekedett a gyereknevelési elveid felett. Ahhoz, hogy én képes legyek viszonylag nyugodtan és mondhatni érzelemmentesen megfogalmazni neked ezt a levelet, jó ha tudod, hogy az elmúlt év napi szintű pszichológus látogatásai voltak szükségesek számomra. Azonban bocsáss meg, ha néhol elragad a hév...abból biztosan tudod majd, hogy valóban én írom e sorokat.

Nagyjából onnan vannak emlékeim, hogy iskolaérett lettem és ti apával azon vitatkoztatok, vajon nekem is jó lesz-e abba az iskolába járni, ahova a nővérem járt. Már akkor jól láthattátok, hogy gondok vannak velem: rosszul reagáltam bizonyos dolgokra, nehezen tűrtem a stresszes helyzeteket, a hangulatom pedig olyan volt, akár az időjárás. Emlékszem, egyszer, vagy kétszer elvittél valami dokihoz is, aki semmit nem tudott kezdeni velem, így inkább magad vetted kézbe az irányítást. Az iskola, ahol téged mindenki ismert, - mert régen ott dolgoztál-, és ahol a nővérem eminens tanuló volt, számomra maga volt a pokol.

Hogy is lehetett volna másképp, nem igaz? Ha egy gyereket már sikerült felnevelni, a másik is biztos ugyanúgy fog menni – gondolhattad. Hát, óriásit tévedtél.

Sosem tudtam mi a baj velem. Egyszer szárnyaltam és nagy dolgokat akartam véghez vinni, -te mindig „fel is ültél velem erre a vonatra”-, aztán szép nagyot zuhantam a végtelen mélységbe, amiről fogalmam sem volt, hogy teremhetett ott, ahol előző nap még semmi jele nem volt. Te komolyan még ekkor is azt hitted, hogy ezt majd kinövöm? Hogy ez valami kamaszkori micsoda, ami a másik gyerekednél nem volt, "de végülis nem vagyunk egyformák"?

Jött a gimnázium, aztán még kettő másik. Már bőven 19 lehettem, mikorra végre sikerült felfognod, hogy nekem nem jó az átlagos oktatás, valami speciális tanrendre van szükségem ahhoz, hogy képes legyek a saját képességeimhez mérten fejlődni. Leérettségiztem, de mindezt úgy, hogy közben éreztem, csalódtál bennem. Arra számítottál, hogy többre, jobbra viszem. Hogy majd én is kiemelkedek valamiben, és tündöklök a színpadon, mint ahogy azt Julitól megszokhattad. Sajnos van egy rossz hírem: nem csak a csillogást vetted el tőlem ezzel, hanem a saját magamba vetett hitem egy részét is.

Aztán mikor már túl voltunk a „nehezén”, ott volt a papír a kezemben arról, hogy érett vagyok, jöttek az újabb elvárások.

Helyette munkát vállaltam, beléptem egy másfajta mókuskerékbe, ami által sokszor még a maradék egyénisége is elvész az embernek és tapostam a malmot. Egészen addig, amíg a barátnőm azt nem mondta, költözzünk ki Angliába és próbáljunk ott szerencsét.

Neked persze úgy kellett ezt előadnom, hogy felkészülök az egyetemre és hogy nyelvet gyakorlok. Szerencsésnek mondhatod magad, hogy ez végül így is lett, bár tudnod kell, hogy nem annak indult.

Volt, amikor jobban nélkülöztem, mint ahogy számítottam a nehezebb napokra, de ezek is megedzettek. Ott kinn kezdtem el rájönni, hogy én is vagyok valaki, hogy igenis képes vagyok egyedül dolgokra, bár kétségkívül nem olyan nagy volumenűekre, mint amilyenekre te szerettél volna rávenni. Gyakran beszéltünk a két év alatt, amíg kinn éltem és jól tudod, hogy akkor is voltak bőven mély pontjaim: egyik nap imádtam a munkát, amit csinálok, másnap pedig szinte felrúgtam volna mindent és mindenkit magam körül, különösebb ok nélkül.

Te mindeközben mit csináltál? Amit mindig: próbáltál helyezkedni, hogy nehogy kiess a kegyeimből. Tudom, hogy egy szülőnek a gyereke a legfontosabb, mégis esetedben valahogy úgy érzem, hogy nem törődtél igazán azzal, hogy segíts nekem, -az élet bármilyen területéről legyen is szó-, inkább csak arra fókuszáltál, hogy valahogy eldöcögjenek kettőnk közt, illetve köztem és a család közt a dolgok.

Juli korábban is sokszor megfogalmazta, hogy miért van az, hogy hozzá egészen máshogy viszonyultál, mint énhozzám. Állítása szerint, - és hajlok rá, hogy igazat adjak neki-, velem te a könnyebb utat választottad: amikor láttad, hogy az általad elképzelt nevelési módszer nem válik be, inkább rám hagytad a dolgokat. De így mégis honnan, kitől kellett volna bármit megtanulnom, Anya? Azt mondd meg nekem, milyen érzés látni, hogy a gyereked azért nem boldogul, mert te soha nem adtál neki hozzá megfelelő útmutatást, pusztán azért, mert nem tudtad, miként kell vele bánni.

Pedig egy gyereknek, - legyen akármennyi idős a szülőjéhez képest-, nem erre van szüksége. Hanem leginkább következetességre, ok-okozati tanulásokra, akármilyen áron is. Én nem ismerem ezeket az orvosom által említett kategóriákat, mert soha nem lettek belém nevelve. Mindezt azért, mert te egy napon úgy döntöttél, ha már nem működik nálam a nagy pedagógiád és senki nem segít neked, - bár ki tudja kérted-e valaha is-, akkor inkább tűrsz, elviselsz, homokba dugod a fejed, mintha semmi közöd nem lenne ahhoz, hogy kivé váltam.

Most, hogy ennyi idősen vannak már barátaim, akik nem félnek beszélgetni velem és rávilágítani a természetemre, tulajdonságaimra, végre rávettem magam, hogy elmenjek néhány orvoshoz és kiderítsem, mi a fene baj van velem, amióta csak az eszemet tudom. Pedig ez sem az én dolgom lett volna, hanem elsősorban a tied, amikor az első furcsa jeleket tapasztaltad rajtam. Ja, hogy próbáltad? Hát nem voltál elég kitartó, Anya! Most még csak 25 éves vagyok, gyakran szárnyaló felnőtt, de még gyakrabban egy komplett roncs, akinek fogalma sincs mit kezdjen az életével.

Tudom, most talán egy újabb valamit emelnél magad elé pajzsként, hogy erre érdemben reagálni tudj. De ne fáradj, a magad felállította diagnózisokat, - amiket a családnak évekig beadtál-, már mind hallottam. Például, hogy az apád volt ilyen és biztosan tőle örököltem, vagy hogy a terhességed alatt szedett gyógyszerek, netalán a születésemkor fellépő komplikációk miatt lettem olyan, amilyen. Egyszerűen az van, hogy nem volt igazad.

Ehelyett te a kezdeti ellenállóból inkább kezes báránnyá avanzsáltál, aki mindig igazat ad nekem, rám hagy mindent, mintsem megint nézeteltérése támadjon velem, hogy aztán fennálljon az összeveszés lehetősége. Szerinted ezek után fura, hogy mások szerint túl nagy az önbizalmam és úgy érzem, hogy körülöttem forog a világ?

Na jó, most már befejezem.

Még csak annyit, hogy próbáld meg elképzelni, mi lesz velem 20 év múlva, Anya! Te akkor talán már nem leszel köztünk, - bár ne így legyen-, én pedig végső kapaszkodó nélkül maradok. Ha most nem vagyok elég kitartó és nem akarok változni, gyógyulni, megérteni, akkor vajon mi leszek én 20 éven belül? Lesz-e igazi életem, lesznek-e céljaim és normális emberi kapcsolataim? Nem tudhatom, csak bizakodom. Ez már csak rajtam múlik, mert mára már megértettem, hogy a te feladatodat is nekem kell elvégeznem."