Az a helyzet, hogy nem vagyok egy musicalrajongó. Igazából csak azért nem, mert kevés olyan musicalt ismerek, amin azt látnám, hogy – mint a Hamilton, az Avenue Q vagy a régebbiek közül a West Side Story – kihasználta a műfaj lehetőségeit. Most azonban, amikor mindenféle itthoni és nemzetközi újsághírek kezdték híresztelni, hogy leveszik a műsorról a Billy Elliotot két évvel a bemutatója után, egy június 1-jén keltezett kritika nyomán, elkezdett érdekelni, hogy jó musicallel van-e dolgunk egyáltalán. Persze ostoba, tudománytalan érveken alapuló politikai megfontolásokból levenni, megritkítani vagy akár csak vegzálni egy előadást egyszerűen nem ér, még akkor sem, ha amúgy az illető előadás rossz. Mint ahogy azt is le kell szögeznünk, hogy nem vették le, hanem a tervezetteknek megfelelően július közepéig műsoron marad a Billy Elliot.

Azt hiszem, akkor kezd el tetszeni egy musical, ha – a fentebb említett példákhoz hasonlóan – rendkívül jól megkomponált zenéje, fordulatos története van és új, sokszor meglepő szemszögből mutat be egy problémát. Most azt akartam tudni, hogy a Billy Elliot rendelkezik-e ilyen értékekkel.

A történet

...teljesen oké. És meglepően sok mindent sikerült átmenteni az eredeti, 2000-ben bemutatott filmből: a nyolcvanas évek munkásosztálya felett fekete felhőként lebegő kilátástalanság éppenséggel cukormázmentesen jelenik meg még ebben az alapból giccses műfajban is. A dráma az Erkel színpadán is átjön (illetve átjönne, ha lehetne érteni a szöveget, ennek híján a közönség az angol feliratból tájékozódik. De ez az operákkal is így van, köztudottan). Amúgy a színészek csodálatosan énekelnek, ideértve a gyerekeket is. A színészi átélés tekintetében a gyerekek jóval szenvedélyesebbek voltak, mint a felnőttek, köztük Stohl András, Gallusz Nikolett vagy Csákányi Eszter, akikkel láttam az előadást. Persze elképzelhető, hogy az utóbbiak szándékosan léptek egyet hátra, hogy a gyerekszereplők lehessenek a "sztárok". Kiemelném a Michaelt játszó Halász Dávidot (többszörös szereposztás van) és a kislányok balettkarában is akadt egy-két kifejezetten komoly játékkedvvel megáldott szereplő. A tánckoreográfia musical-szerűbb volt, mint klasszikusbalett-szerű – erre számíthattam volna. A balettmozdulatokon meglátszott a sok-sok hónapon át tartó próbafolyamat, mégis előfordult egy-két suta pillanat.

Na és a zene?

A legszigorúbb kritikám Sir Elton Johnnak szól. Sajnos felejthető zenei anyagot írt, nincs benne egyetlen olyan erős dal sem, mint a Circle of Life a szintén általa komponált Az oroszlánkirályban (aminek köztudottan szintén van musicalváltozata). Pedig ugyancsak hiányoztak volna a fülemnek a meglepő zenei fordulatok vagy akár egy szokatlan hangszer, de annak is örültem volna, ha a 80-as évek brit könnyűzenei irányzatai kerülnek előtérbe a zenében. Ez mind nem történik meg, egy angol népdalfeldolgozást leszámítva az egész cuccnak olyan íze van, mint a konzerv babfőzeléknek. Mintha nem is telt volna el negyven év A muzsika hangja óta.

Eredeti, új szemszögű mondanivaló?

„Legyél önmagad, vállald fel, aki vagy, állj ki magadért” – ez eddig még nem annyira eredeti. „A tehetség utat tör magának még egy legatyásodott észak-angliai bányászközösségben is” – ez sem különösebben új. Ha viszont jobban ráközelítünk a képzeletbeli kameránkkal, ilyesmivel találjuk szemközt magunkat: „Nem kell szégyellned, hogy fiú létedre szeretsz táncolni – vagy bármilyen nem tradicionálisan férfias dolgot csinálni, ha már itt tartunk. Nyugodtan figyelmen kívül hagyhatod az ezt övező sztereotípiákat, mert azoknak semmi közük a valósághoz.” Na, ez már valami, ez már olyan, amivel tudunk azonosulni. Mármint engem például világéletemben zavart, hogy a férfi ismerőseim jelentős része nem táncol. Nem mintha nem szeretne, csak abban nőtt fel, hogy az nem elég pasis dolog. A ti gyereketek néptánc- vagy balettcsoportjába hány fiú jár? Na ugye. Ha a Billy Elliot akár csak egy fiút felszabadított e nyomás alól, akkor már megérte színpadra állítani a musicalt. (A fenti üzenet különben pont az ellenkezőjét jelenti, mint amivel a Billy Elliotot vádolják az adómból finanszírozott sajtóban.)

Mindent mérlegre téve örülök, hogy lett egy ilyen produkciója az Operaháznak. Még csak nem is volt szükségem türelemre ahhoz, hogy végignézzem, sőt, egészen lekötött. Ettől még mondjuk a Billy Elliot nem lesz a kedvenc musicalem.

Nézegess zenés filmeket is – katt a galériára!