Ez a cikk az Éva egy régebbi számában jelent meg.

Legismertebb műved, a Rumini szereplői egerek és más rágcsálók, akik azért elég emberszerűek. Miből táplálkozik az írói világod?
Távol álljon tőlem, hogy csupán cukiságokról meg aranyos lényekről írjak. Rumini is kizárólag azért lett egér, mert Lilu, a nagylányom, akinek a mesét kitaláltam, mindenáron egeres mesét akart. Én eleinte tiltakoztam. Világéletemben fiús voltam, a kalandokat szerettem, a bunyókat, a fiúkkal játszottam. Úgy indultam neki az életnek, hogy lesz három fiam. Vagy négy. Aztán megszületett a három lányom, és persze nagyon boldog voltam és vagyok velük. A negyedik terhességem alatt igazából meg sem nézettem az ultrahanggal, hogy fiú-e vagy lány, mert biztos voltam benne, hogy lány. Nagy ajándék, hogy ő végül fiú lett. Amiből a mesék táplálkoznak, az valamiféle életszeretet és az, amit én tapasztaltam a világból, illetve hogy a gyerekeimet mi érdekli. Milyen típusú konfliktusok vannak az életünkben. Ezekből állnak össze a mesék.

Hiányzik, hogy a régi álmaid némelyikét, például a kaszkadőrködést nem élted meg? Pótolja ezt az írás?
Részben megélem ezeket is. Amit megírok, azt muszáj gondolatban átélnem. Az összes gonosz szereplőnek az összes gonosz gondolatát is végig kell játszani.

Kész terápia.
Így van! Az írás által olyan dolgokat is megéltem, ami másként sosem történt volna meg. De én a való életben is kipróbáltam ezt-azt. 36-37 évesen tanultam meg lovagolni. Első alkalommal féltem a lovon, azt mondtam az oktatónak, hogy tanítson meg ugratni, mert aki ugrat, az nem fél. Nyilván nem az ugratással kezdtük, de aztán eljutottunk odáig is. Volt egy csúnya esésem is, vágta közben lezuhantam a lóról, műteni kellett a térdemet. De én világéletemben annyira szerettem volna vagány lovas lenni, hogy ez nem maradhatott ki. Az, hogy valami veszélyes vagy tiltott, soha nem riasztott vissza semmitől. Amióta megvannak a gyerekeim, azóta már nem keveredem életveszélyes helyzetekbe.

Egy interjúban azt mondtad, a második baba születése után jöttél rá, hogy elsősorban anya vagy. Muszáj volt ilyen döntést hoznod?
Amikor picik voltak a gyerekek, és elkezdett belendülni az írás, úgy éreztem, határt kell húznom, mennyit engedek magamból, az időmből másoknak, idegen gyerekeknek. Hányszor megyek el otthonról, mennyit írok, írok-e úgy, hogy a gyerekeim éppen ébren vannak. Akkoriban azt gondoltam, semmi nem csorbíthatja azt az intenzitást és jelenlétet, amit a saját gyerekeimnek adok. Ahogy ők nőttek, tolódtak a hangsúlyok. Most is igyekszem nem dolgozni, amikor ők otthon vannak. Ha hazajön valamelyikük az iskolából, leülök mellé, amikor ebédel, és beszélgetünk. De most már többször előfordul, hogy vállalok külföldi utat, és akkor öt napig nincsen anyukájuk – viszont van apukájuk. De kisebb korukban ezt biztosan nem csináltam volna meg. Olyan még nem volt, hogy bármilyen munka fontosabb legyen, mint ők. De olyan már előfordult, hogy valamit nagyon le kellett adnom, és azt mondtam a gyerekeknek, bocs, vegyétek úgy, hogy ma délután bent vagyok az irodában.

Van irodád?
Nincs, de van egy dolgozószobám, ahol jól tudok dolgozni. Előfordul, hogy már annyira szeretnék írni, hogy bárhol nekiesek egy laptopon, például vonaton, de metrón is írtam már. Amikor nagyon kell írni, az olyan, mint amikor az embernek nagyon kell pisilni, akkor két autó közé is bekucorodik a belvárosban. Van az a pont. Ha pedig nincs lehetőségem leírni, akkor elkezdem mondogatni magamban azt, ami eszembe jutott – mint egy népmesét vagy eposzt annak idején a régi mesélők. A végén olyanná formálódik, hogy egyszer csak úgy érzem, ez a történet mindig is így volt, én ezt már csak úgy tudom. Általában így szoktam megőrizni magamban a mondatokat, mert ha ez elszáll, és másodjára vagy harmadjára kell nekifutnom, sose tudom újrakonstruálni. Ez mindig nagy félelem.

Milyen visszajelzéseket kapsz a gyerekektől?
Általában nagyon pozitívat. Ritka, hogy egy gyerek meg akarja mondani az író néninek, hogy ez nem volt jó. Felnőttektől már kaptam kurvaanyázós levelet. Volt olyan, aki nagyon alpári módon mondta el nekem, hogy az ő kislánya mennyire félt a Rumini olvasása közben, és hogy milyen elmebeteg, pszichopata az, aki ilyen félelmetes szart ír. Oké. Van ilyen is.

Azt is megkapod, hogy milyen anya vagy, amiért ennyit elmész otthonról… Hogyan reagálsz egy ilyen kritikára?
Senkinek semmi köze hozzá. Kizárólag akkor szokott érdekelni, ha hozzám közel álló ember fogalmaz meg igazságtalan kritikát. Volt már olyan, ami nagyon fájt. Azt gondoltam, ha valaki engem őszintén szeret, hogy érthet félre ennyire? De engem is minősít, hogy túl tudok-e ezen lépni és megbocsátani. Az utóbbi évben volt több olyan eset is, amikor kiderült, hogy az illető mégsem a barátom.

Nem játszhat közre a barátságok tönkremenetelében az, hogy sikeres lettél, felépítettél valamit?
Tudod, mi az érdekes? Általam nagyon kedvelt emberek egyszer csak nem csörögtek rám, és amikor találkoztunk, azt mondták, „jaj, mert te olyan elfoglalt vagy, félek, hogy zavarok”, én meg mondtam, hogy halló, a barátaim nem zavarnak. Egy csomó ember azért vált le rólam, mert úgy érezték, ők nem elegek, vagy nem tudom, mi a csudát éreztek. De aki mellettem maradt és tényleg a barátom, az egy percig nem gondol rám másként, mint arra a hülyegyerekre, aki mindig is voltam.

Nem érzed úgy, hogy manapság gyorsabban telik az idő?
Vannak szakaszok, amikor gyorsnak tűnik. De nekem most volt néhány nagyon lassú időszakom.

Mesélsz erről?
Nemrégiben véglegesen tönkrement a házasságom. A férjem elképesztően jó és becsületes ember. De nem működtünk jól együtt. A válás megkerülhetetlen volt.

És hogy vagy most?
Próbálom a gyerekeket egyben tartani, mert nekik nyilván nagyon nehéz. És próbálok nem megrendülni abban a hitben, hogy ennek tényleg így kellett lennie. Ez komoly harc. Sokat gondolkodom és fontos dolgokra jutok. Részemről nagyon nagy bátorság kellett ahhoz, hogy ezt meg merjem lépni. És ennek a bátorságnak van egy csomó egyéb következménye, amivel most szembesülök. Van olyan, hogy otthon ülök este, és baromira egyedül vagyok. És akkor azzal is van dolgom, hogy szeressem ezt az önmagamat, aki ebben a helyzetben kezd magával valamit. Máskor meg euforikus élmény az, hogy a magam ura vagyok, és úgy alakulnak a dolgok, ahogy én szeretném. Hihetetlenül izgalmas és sokrétű dolog, hogy ezt megélem és újra megtalálom magam úgy, hogy immár nem pályakezdő kiscsaj vagyok, hanem valaki, aki pontosan tudja, mit akar az élettől.

Biztos jó lesz minden.
Szerintem is! A világ optimistája vagyok. Hiszek abban, hogy ha valamit nagyon akarok és mindent megteszek érte, az működni is fog. Eddig még mindig minden így is volt. Úgyhogy nincs kétségem afelől, hogy az én újonnan kialakítandó életem medret talál magának, amiben nagyon klasszul fog hömpölyögni, és tök jól fogok hajózni benne.

Ezt a világlátást a szüleidtől kaptad? Vagy neked kellett megtanulnod?
Azt hiszem, ezért én dolgoztam meg.

Mikorra alakult ki benned?
A legjobb barátnőmmel, Adrienn-nel mindketten elég nehéz kamaszok voltunk. Sok problémánk volt, amit nem igazán sikerült a szüleinkkel megosztanunk. Egymásra utalva, közösen alakítottuk ki azt a stratégiát, hogy miközben annyi rossz dolog történik és annyi nehezen kezelhető helyzet van, semmi másba nem lehet kapaszkodni, mint a barátságba, saját magunkba és abba a meggyőződésbe, hogy mi ezt akkor is megcsináljuk. Gimnazista korom óta építgettem ezt vele együtt, ő azóta is a legjobb barátnőm. Az egymásba kapaszkodást jól megcsináltuk.

Mit adott neked az a 4 hónap, amit gimnazista korodban New Yorkban töltöttél?
Hú, az sorsfordító volt! Engem szigorúan, burokban neveltek a szüleim, aminek volt rengeteg pozitív velejárója, és volt egy csomó negatív is. Abban a 4 hónapban egyrészt hihetetlenül önálló lettem, másrészt elképesztően magabiztos, harmadrészt megéreztem a szabadság ízét: azt, hogy én hozom a döntéseket, vannak kalandok, vannak olyan dolgok, amik kizárólag rajtam állnak, és nyilván a felelősséget is nekem kell vállalni. Amikor hazajöttem, a szüleim szerint mintha kicseréltek volna. Ők persze ezt úgy értették, hogy rosszra. Tény és való, hogy kimentem valamilyen kis béna farmer-pólóban, és hazajöttem kirúzsozva, piros kalapban: ez így mindent el is mond arról, hogy hogyan hatott rám New York. Azt hiszem, ott valami alapvető dolgot tanultam meg, ami azóta is elkíséri az életemet. Nekem nem gond azt mondani, hogy na, most itt felülök egy ismeretlen metróra. Egy este átmetróztam a Harlemen, valami dolgom volt Bronxban. Életem egyik legnagyobb parája volt. Láttam az utcán a szemem előtt lelőtt embert. Szóval nagyon durva dolgokat is tapasztaltam New Yorkban. Ráadásul „anyuka kedvence” kislányként belecsöppentem egy brooklyni lánybandába, ahol fiúgyűjtési verseny zajlott. Mivel augusztus végén érkeztem, ők már 40 akárhánynál tartottak, én meg nullával indultam, de azt mondták, hogy be kell szállni a versenybe. Beszálltam. Ilyen értelemben is teljesen új tapasztalatokkal gazdagodtam. És ezt már nem lehetett visszacsinálni.

Ha most a gyerekeid azt mondanák, hogy néhány hónapra kiruccannának ide vagy oda, engednéd őket?
Engedném, mert tudom, hogy ez milyen sokat számít, de picikét másfajta tanácsokkal bocsátanám útnak őket, mást adnék körítésnek.

Szerinted mitől függ, hogy az ember felnőtteknek vagy gyerekeknek ír?
Én egyszer csak mesélni kezdtem. Írni a barátaim unszolására kezdtem el. Nem kellett azon gondolkodnom, hogy most mit akarok írni, hanem volt egy csomó ötletem, amit kedvem támadt leírni. Most, hogy sok minden változott, van valamennyi tudásom és tapasztalatom az életről és már a gyerekszobából is kilátok, tele vagyok ötletekkel, hogy mit írnék felnőtteknek. Időm még nem nagyon van rá, de bízom benne, hogy majd az is lesz.

Érzed-e, hogy a gyerekirodalom „futottak még” kategória?
Igen. Pedig a gyerekek még igazán fogékonyak a könyvre.

Valahol elveszítjük őket.
Azt mondják, valahol az alsó-felső tagozat határán van egy választóvonal, akkor sokan leteszik a könyvet, akik korábban szerettek olvasni.

Akkor, amikor jön A kőszívű ember fiai?
Nem tudom. Aki addig igazán szeretett olvasni, nem az egy-két kötelezőtől morzsolódik le. Inkább az történik, hogy egy bizonyos korban a gyerekek egyszer csak nagyon nyitnak a külvilágra. A haverok, a számítógép, a telefon lesz fontos. És amikor a bandából délutánonként mindenki csetel, akkor nehezebb lehasalni egy ágyra, lenémított telefonnal, és könyvet olvasni.

Sokak szerint jobb lenne a kötelező olvasmányokat nem a régieknél kezdeni, hanem a kortársaktól haladni visszafelé.
Ebben is van igazság. Egyrészt bizonyos kortárs művek sokkal inkább szólnak a mai embereknek, a mai gyerekek jobban megértik, és utána már könnyebben boldogulnak egy bonyolultabb szöveggel. Másrészt egy mai szövegben sok visszautalás van régi dolgokra, érdekes ez a posztmodern játék a régi szövegekkel. Egy csomó pluszjelentést elveszítünk, ha nem ismerjük az utalásokat. Tehát nem árt a hagyományokat az elejétől fogva megismerni. De abban is biztos vagyok, hogy egy jó magyartanár tud innen is, onnan is meríteni. Miért ne lehetne a klasszikusok olvasása közben behozni valamilyen modern művet, illetve miért ne lehetne egy kortársat tanítani, és annak kapcsán, akár csak szemelvények formájában megmutatni, hogyan kapcsolódik a régi szövegekhez. Csak hát ez nem automatikus, hanem állati sok készülést, tudást meg sok minden mást igényel a tanártól. De annál jobbat nem nagyon tudok elképzelni, mint hogy magyarórán gondolkodni meg olvasni tanuljanak a gyerekek, meg felismerni az oda-vissza utalásokat meg szörfözni ebben a nagy hálóban.