Nekünk, magyaroknak Egerszegi Krisztina visszavonulása óta nem igazán akadt olyan korszakos egyéniségünk, akinek a pályafutása világviszonylatban is számottevő, ráadásul az illetőnek nincs hibás mozdulata, és akiről tudható, nélküle az egész nem lesz ugyanaz, mint addig. Aztán most itt állunk, és próbálunk megbarátkozni a gondolattal, hogy Benedek Tibor nem vízilabdázik többé. Nem könnyű, na.

Nem akarom nagyon személyesre venni, de interjút sem könnyű írni vele, úgy egyébként. Tibor júliusban volt negyvenesztendős, és nagyjából a harmincöt éves jubileumát ülhetjük annak, hogy megismertük egymást a siófoki színházüdülőben (a színész papák úgy intézték, hogy a két gyerek oltsa ki egymást, ők így nyugodtan nyaralhatnak). Szóval súlyosan régi kapcsolat a miénk, ráadásul beszélgettünk is sokat több ízben, elvégre a sors úgy hozta, hogy nem csupán a Balatonon töltöttük együtt az időt: a szereposztás annyiban változott, hogy amikor ő vízben volt, és világot hódított, aközben én a parton ültem, és arról írtam, hogy mennyire ért a világhódításhoz. Ennek lett most vége azzal, hogy eldöntötte: itt és most befejezi. Máma már nem hasít tovább (a vízben).

PLAYBOY: Gondolom, nem úgy történt, hogy egyik reggel felébredtél, és azt mondtad magadnak: köszönöm, ennyi elég. Ez tipikusan az a döntés, amit az ember tol maga előtt, hosszan, biztos kézzel. De mi kell ahhoz, hogy végül csak átlépje azt a bizonyos vonalat?

Benedek: Először is, nyugodtan választhattam volna azt, hogy másutt folytatom, azaz nem azért fejeztem be, mert mondjuk már nem bírtam. Valóban, ez egy hosszú folyamat vége, a döntést pedig az váltotta ki, hogy a Reccóban azt közölték, játékosként nem számítanak rám a továbbiakban.

PLAYBOY: Kellett ezt emészteni?

Benedek: Aznap biztos egy picit rosszulesett, de korábban sem gondoltam, hogy a végtelenségig tart majd ez az állapot. Vagyis hogy rendre kapok egy új szerződést. Természetesen már eddig is érződött, hogy melyik kategóriába tartozom: a huszonévesekkel háromesztendős megállapodásokat kötnek, a magamfajtával mindig egyéveset. Benne volt a levegőben, hogy előbb-utóbb eljön az a pillanat, amikor már az egyéveset sem ajánlják fel. Őszintén szólva engem már az is abszolút kielégített, hogy negyvenévesen még a világ legjobb klubcsapatában játszhattam. Azaz a bejelentés a klub részéről nem volt váratlan, és nem is taglózott le, tökéletesen fel voltam rá készülve, és el is fogadtam abszolút mértékben.

PLAYBOY: Januárban, az eindhoveni Európa-bajnokságon, amikor a válogatott másodedzőjeként letetted a melót, este kilenckor naponta négyezer métereket úsztál a műugró-medencében – nekem ne mondd, hogy nem bírnád csinálni.

Benedek: Nem is mondom. Én azért nem akarom folytatni, mert pontosan tudom, hogy ennyi idősen a maximumot tudtam adni a Reccóban, mert volt iksz feladatom, amit meg kellett csinálnom, a többi részt pedig megoldották a többiek. Másutt ez nem működne: ott tőlem azt várnák, hogy ötször ikszet hozzak, azaz én vigyem a csapatot a hátamon. Annyi erőm viszont már nincs, illetve azt semmiképp sem akarom, hogy rám azt mondogassák, na, idehoztuk, de már nem olyan, mint régen volt.

PLAYBOY: Hiúsági kérdés is?

Benedek: Ilyen eredmények után nyilván az is. Viszont nem tudom, emlékszel-e, de én tizenöt évvel ezelőtt megmondtam, hogy negyvenéves koromig akarok vízilabdázni. Jó, akkor ezt könnyű volt kijelenteni, meg persze bevállalósnak is tűnt, hiszen előttem csak ketten-hárman tudták ennyi idős korukig a legmagasabb szinten csinálni a vízilabdát. Nekem a spanyol Estiarte volt a példa. Mindenki keres magának egyet, leginkább olyat, akivel együtt játszott, akinek a tudását a saját bőrén érezte. Róla se tudtuk elképzelni, hogy valamikor befejezi, annyira ment még neki negyvenévesen is. Aztán Sydney, a hatodik olimpiája után ő is elköszönt.

PLAYBOY: Mi kell ahhoz, hogy az ember ennyi időn át kitartson? Genetika?

Benedek: Talán az is. De főképpen agy, és nagyon kell tudni úszni. Rengetegen azért hagyják abba, mert már nem bírják az úszást vagy a lövést. A vízilabdában a munka számít: én azért jutottam el eddig, mert tudtam dolgozni. Nekem ez a titkom: lételemem volt az edzés. Bár befejeztem, továbbra is leúszom a napi 2-3 ezer métert, elmegyek futni húsz percet – és csinálom, mert szeretem, függetlenül attól, hogy pontosan tudom, a hétvégén már nem lesz meccsem soha többé.

PLAYBOY: Soha ne mondd, hogy soha... Őszintén: nincs ebben az, hogy egy picit azért karbantartom magam, mert ki tudja?

Benedek: Nincs, tényleg.

Mondjuk az valóban tudható, hogy Tibor munkamániás. Ilyen sportolót nemigen hordott még a hátán a föld. Az teljesen rendben volt, hogy tizenévesen, KSI-s ifjoncként végigúszta az edző által bemondott négyezer métert, függetlenül attól, hogy a tréner kisvártatva kisétált az uszodából. Már akkor látszott, hogy Tibor egyedi a mezőnyben, elvégre egy magára valamit is adó pólós igyekszik lecsalni (ha az edző ott van, lesírni) az úszóadagokat – ehhez képest Tibor volt az egyetlen a tizenévesek között, aki a négyezredik méterig maradt. Az elsők nyolcszáznál szálltak ki, az utolsó előtti háromezernél. Az már elgondolkodtató volt, amikor 2002-ben, Belgrádban, a szakadó esőben tök egyedül gyakorolt. Ejtett, lőtt, aztán utánaúszott a labdának, vissza hat-hét méterre, újabb ejtés, majd megint úszás. A többiek már visszamentek a szállodába, ő viszont kisebb bordasérülése miatt nem játszhatott a meccsek egy részén, ezért pótolt. Magától. Magának. És ejtett, és lőtt, háromnegyed órán keresztül, az irgalmatlan zuháréban. Ne tévedjünk: ekkor már olimpiai bajnok volt, és harmincéves. És mégis. Hanem a harmadik, na, az már tényleg elképesztett. 2008 tavaszán Benedek Tibor magánúszóedzésekre kezdett járni a Kőbánya SC egyik tréneréhez, Egressy Jánoshoz. Heteken át órákat vett. Ekkor már kétszeres olimpiai bajnok volt, és 36 esztendős.

PLAYBOY: Akárkinek mesélem ezt a történetet, a „harmadik színig” mindenkit elképeszt, még mindig, és mondhatom, egyre inkább, mivel egy rakás felfújt lufi röpköd körülöttünk, akik teljesítmény nélkül lesznek úgynevezett sztárok.

Benedek: Kinek mi jut. Engem mindig is a tökéletességre való törekvés vezérelt, ami összekötődött egyfajta kíváncsisággal, hogy mitől lehetek még jobb. Nyilván a korral jár: ahogy idősödtem, egyre erősebben izgatott, mit csinálok rosszul. Azt például egy idő után be kellett látnom, hogy engem nem tanítottak meg igazán szépen úszni, pocsék a technikám, amit kompenzálni kell, az viszont viszi az energiát. A pekingi olimpiára készültünk, és én egyben biztos voltam: ahhoz, hogy csapatkapitányként a lehető legtöbbet tudjam adni a többieknek, minden erőmre szükségem lesz, mert ez nem csak arról szól, hogy én állok a sor elején a bemutatásnál, és átadom a csapatzászlót. Athénban felállítottam egy sztenderdet magamnak, hogy ezen a poszton mit kell csinálnom meccsek előtt és alatt, és ennél csak többet akartam tenni. Ez iszonyatos erőfeszítést követel, ám ennek rendeltem alá mindent, a szárazföldi készülésemet és a szellemit is, és ezért mentem el Jancsihoz, hogy a technikámon változtassunk, emiatt ne veszítsek fölöslegesen energiát. Egyébként az ilyen dolgokkal úgy vagyok, mindent szakemberre kell bízni. Sokan kérdezik most, hogy Mórt, a kisfiamat én tanítom-e úszni. Természetesen nem, mert hiába úszom harmincvalahány éve, fogalmam sincs arról, hogy hogyan kell ezt egy kisgyereknek megtanítani.

Playboy: Mórnak jó, már van egy tuti példaképe, ha netán élsportoló akar lenni. De nálad miből táplálkozott ez a vasakarat? Hiszen sem édesanyád, Évike, sem édesapád, Miklós nem az a testet öltött versenyzőtípus.

Benedek: Lehet, hogy első benyomásra nem azok, de ez nem sportkérdés. Amikor anyukám órákon át, akár hajnalig varrta a ruhákat, mert akkoriban ez lényeges volt a családnak, vagy amikor apukám leült, és tanulta a szerepeit, olykor akár tíz órán keresztül is, akkor azt hiszem, tökéletes példákat kaptam kitartásból, állhatatosságból. És kevés olyan sportág van, ahol a befektetett munka szintjén ez ennyire számít. Hidd el, én tisztában voltam a képességeimmel, nagyjából az első pillanattól kezdve. Az egyetlen különleges dolog, hogy balkezes voltam, viszont labdaérzékem úgyszólván alig volt, sőt. Csakhogy a vízilabda az egyetlen labdás sportág, ahol ettől még a legjobbak közé kerülhetsz, hiszen itt az érzék csak akkor számít valamit, ha már odakerülsz, hogy lőhetsz egyáltalán. Ahhoz viszont bírnod kell az úszást, a test test elleni játékot, és ez nekem ment. Persze gyakoroltam is, én jöttem el utolsónak a Csasziból este kilenckor, mert ott falaztam órákon át, és igen, akkor is labda volt a kezemben és a lóbálást gyakoroltam, amíg a házkaputól elértem a trolimegállóig.

Playboy: Az Izabella utca érintett lakosainak nem kis gyönyörűségére... Hanem beszélnünk kellene a motivációról is, mert egy dolog a test gyötrésének mámora, viszont ott a játék élvezete is. És itt nemcsak rólad van szó, de a többiekről is. Nyilván nem véletlen, hogy korábban senki sem csinált még snúr hármat az olimpiákon, miképp az sem, hogy nektek sikerült három egymást követő alkalommal nyerni. Miért pont ti nem égtetek ki mentálisan? Anno, 1985-ben egy Eb-ötödik hely után Peterdi Pali azt kérdezte Faragó Tamástól, hogy Tonókám, de hát miért nem mégy, hiszen még mindig te vagy az elsőhegedűs – mire Tonó azt felelte: de már nem szeretek hegedülni.

Benedek: Mi, idősebbek, illetve azok a fiatalok, akik nagyon korán kerültek be a válogatottba, még a rosszabb szériák idején, rengeteget profitáltunk az akkori kudarcokból. Megtanultuk azt, hogy olykor igenis üvölteni kell, torkunk szakadtából, akár egy taktikai értekezleten, akár egy meccs előtt az öltözőben, akár ott a meccsen. Volt egy nagyon hosszú időszak, amikor ezt én szégyelltem csinálni, mert nem gondoltam volna, hogy segít. Ám az idő és néhány közvetlen élmény megtanított arra, amikor igazán kell, tényleg ki kell adni mindent magunkból, különben később nagyon bánni fogjuk, hogy akkor és ott gátlásosak voltunk. Tudod, hány elveszített döntő éjszakáján éreztem azt tökrészegen az adott szórakozóhelyen, hogy hú, ha most lenne a meccs, de odamennék és szétverném őket?! Akkor kellett az alkohol, hogy oldódjanak a gátlások. Az évek során viszont megtanultam, hogy a legfontosabb mérkőzésekre miképp lehet magamat betüzelni, csapatkapitányként pedig azt is, hogy miként lehet a többieket. Mondjuk ebben óriási lépés volt az első olimpiai győzelem, az tízszer, százszor, ezerszer fontosabb volt mindegyiknél. Gyerekkorunk óta belénk ivódott, hogy ebben a sportágban csak akkor vagy valaki, ha olimpiát nyertél. És miután ez megvolt, minden megváltozott. Addig az motivált, hogy ne kapjunk ki. Azután már az, hogy minél többször győzzünk. És ez nagyon más. Azt ugyanis tudod, hogy mindig nem lehet győzni, viszont ha néha vereséget is szenvedtünk, az messze nem vágott úgy a földhöz, mint korábban. Ettől pedig csak még jobban kezdesz játszani: ha nem akarsz kikapni, akkor félelemmel játszol, hiszen tartasz a bukástól és a párosuló kritikáktól. De ha a sikerért hajtasz, a győzelem öröméért, az teljesen más.

Playboy: Ennyi tapasztalattal a hátad mögött megfogalmazható, hogy mi kell egy olimpiai győzelemhez?

Benedek: Azt hiszem, Peking után egyszer már mondtam valami hasonlót neked, és talán az egésznek tényleg ez a lényege: minden egyes játékosnak meg kell találnia a saját motivációját, és tökéletesen tudatosítania kell magában, hogy egy ilyen idényben semmi sem számít igazán, csak az olimpia. Hogy megnyered-e az aranyérmet, az sok apró részleten is múlik – de ahhoz, hogy egyáltalán esélyed legyen rá, minden porcikáddal erre kell koncentrálnod, mindent ennek kell alárendelned. Varga Zsolt tette fel annak idején a kulcskérdést: ezért most levágnád a kisujjad? És amikor olyan állapotba kerülsz, hogy azt feleled, igen, levágom – akkor vagy ott. Ott, a megfelelő szinten, ami alkalmassá tesz az olimpiai győzelemre, mert eljutottál abba a lelkiállapotba, hogy az adott cél elérése érdekében már nem tudsz többet adni. Nagyon lényeges, hogy ezt nem ismételgetni kell, szavak szintjén. Ennek ott kell lennie benned. És nem kell pánikba esni, ha egy hónappal az olimpia előtt ott volt, aztán két héttel a rajt előtt úgy érzed, nincs. Ez egy kicsit elmegy, aztán visszajön. Az olimpia is két hétig tart, nem lehet két héten át csúcsformában játszani, sok minden hatással van a teljesítményre – nekem meggyőződésem, sokszor a bolygók állása is befolyással van ránk. Viszont hogy az a bizonyos érzés a sajátod legyen, belülről fakadjon, az nélkülözhetetlen. Anélkül nem megy.

Ha megkérdezzük a társakat, milyen volt az, amikor Benedek Tibi úgymond beindult, és csapatkapitányként nekiállt tüzelni őket, a többség általában azt válaszolja: azt nem lehet csak úgy szavakkal leírni. Egyikük viszont tökéletes tanáccsal szolgált: „Nézd meg Al Pacinót a Minden héten háború című filmben. Na olyan.”

Anno, amikor volt egy vízilabdás műsorom, és a 2007-es melbourne-i világbajnokságon kamerával a kézben követtem a csapatot, a társak mást is mondtak az egyik szárazföldi edzés alkalmával. Hogy menjek be az egyik félreeső terembe, mert ott tudok igazán meghökkentő képeket felvenni. Tibi éppen készült. Egy távol-keleti mozgásművészet mozdulatsoraival. Igaz, megkért rá, hogy ne nyomjam meg a Rec gombot; nem azért, mert szégyellné ezt, hanem mert a magyar néző kiszámíthatatlan – lásd még a szép emlékű Kállai művész úr örökbecsűjét: „a közönséget nem lehet eléggé alábecsülni” –, és nem akar köznevetség tárgyává válni, hogy hahá, az olimpiai bajnok, aki azt gondolja magáról, hogy a brúszlí (Bruce Lee-t nem tudja leírni az eléggé alábecsülhetetlen átlagnéző).

Playboy: Azt tudom, hogy örök barátoddal, Varga Zsolttal mindig az ismeretlen vizeken eveztetek, a gimiben még jegyeket írtatok be magatoknak a naplóba, később jött a kanálhajlítgatós korszak, a megkomolyodás után viszont a megfelelő táplálékkiegészítők utáni kutatás, idővel pedig a speciális testgyakorlatok iránti érdeklődés. Mostanra meddig jutottál?

Benedek: Messze vagyok attól, hogy mesternek nevezzen bárki. Állítólag a klasszikus japán szusiiskolában a szakácsoknak négy éven át csak a rizskészítést tanítják. Nos, úgy érzem, még én is a rizsnél tartok, bár már nyolcadik éve csinálom. Nagyon messze vagyok a profi szinttől – a lényege persze mégiscsak az, hogy óriási hasznomra volt ebben az időszakban. Súlyzózni nem szerettem, egyrészt féltettem a csuklómat, másrészt lemerevedtek a vállaim. Alkat kérdése: van olyan csapattársam, aki százhúsz kilóval nyom fekve, és ugyanúgy úszik, mint én – nekem viszont a csuklóm és a gerincem miatt a fekvenyomás gyakorlatilag kimaradt az utolsó húsz évben. Az egy dolog, hogy szerencsére mindig olyan edzőim voltak, akik ezt elfogadták – viszont azt is garantálnom kellett, hogy amit helyette csinálok, az tökéletesen kiváltja a súlyzós erősítést.

Playboy: Ez a példakép státusz mennyire fárasztó vagy embert próbáló? Hogy már nem lehet egy félreérthető mozdulata sem az embernek? Vagy a korral az ifjúkori vadság is teljesen leépül? Elvégre, ne tagadjuk, egészen vad dolgokban voltál benne a régi szép időkben.

Benedek: Nézd, ennyi idősen már nem nehéz megfelelni az önmagadról kialakított képnek. Mások az igények, mint húsz éve. Nem esik nehezemre úgy viselkedni, amit egy háromszoros olimpiai bajnok játékostól várnak, aki három gyermek papája. Bár hozunk áldozatokat kölcsönösen, például azzal, hogy most a válogatottnál folyó munka miatt ugyanúgy nincs egy egész nyarunk, mint ahogy nem volt akkor sem, amikor még játszottam, azt továbbra is tartom, összességében a család a legfontosabb, azaz a gyerekeimre és (Epres) Pannira fordított időből semmi nem vehet el döntő mértékben. Nyilván vannak elképzeléseim arról, mit fogok csinálni ezután, ráadásul bármennyire is szeretem a vízilabdát, semmiképp sem azt tervezem, hogy húsz év profiskodás után húsz év edzősködés következik, aztán szépen nyugdíjba vonulok. Nem, ez szóba sem jöhet, még ha ősztől edzőként is folytatom. Viszont most nem fogok az edzői szakma mellett más dolgokra is ráfeküdni – részben azért, mert számomra nem kérdés, hogy igazán jól egyszerre csak egyvalamit csinálhat az ember, részben pedig azért, mert nem rövidülhet a családdal együtt töltött idő. Ami pedig a vadságokat illeti, tartom, mindennek megvan a maga ideje. Az sem jó, ha valaki túl hamar megkomolyodik, és az sem, ha túl sokáig képtelen megállapodni. A húszéves legyen vad, éljen úgy, mint egy húszéves, különben hamar kiég. De ez fordítva is igaz. Azaz nem baj, ha fiatalon bulizni mész – bár azt képtelen vagyok elfogadni, ha valaki ezt a meccs előtti estén teszi –, idővel viszont az idő mind nagyobb részét töltse ki a család. Én végigjártam az összes lépcsőfokot, és talán elmondhatom: nem véletlenül jutottam el idáig.