Fogalmam se volt, hogy akit a barátomnak hittem, gyerekeket molesztál

nyári tábor,igaz történet Forrás: Getty Images
Azt hisszük, hogy kényelmes, körbepárnázott életünkben biztosan nem találkozunk gyerekmolesztálókkal. Márti nem volt ilyen szerencsés.

Életem egyik legszebb élménye volt a három hetes amerikai táboroztatás. Most azonban megtudtam valamit, ami beárnyékolja nemcsak az édes nosztalgiát, hanem a mindennapokat is.

Két évvel ezelőtt egyetemistaként mentem ki Kaliforniába, ahol felvettek egy nyári gyerektáborba kisegítőnek. Felügyelő voltam, azonkívül íjászatot tanítottam a srácoknak nyolctól tizenkét éves korig. Imádtam a napfényt, a meleget, a zöldellő mezőket, és persze a gyerekeket is. A munkatársaim mind jófejek voltak, legjobban a kosárlabdát oktató nevelővel, Jeremyvel értettem szót. Jeremy néhány évvel idősebb volt nálam: a meleg, barna szemű, kedves hangú férfi valahonnan Közép-Amerikából származott. Jókat beszélgettünk, elmesélte, hogy mindenképp gyerekekkel szeretne foglalkozni, valószínűleg kosárlabdaedző lesz. Kicsit tetszett is, de engem várt otthon a barátom, ő pedig semmilyen jelét nem adta, hogy vonzódna hozzám, így maradt a jó barátság.

Amikor a tábor véget ért, mindketten hazautaztunk: ő a szülővárosába, én Magyarországra. A búcsú előtt meghatottan ölelt át, a lelki társának nevezett, s elmondta, hogy bár nem ismerjük egymást régóta, szeretné, ha kapcsolatban maradnánk. Boldogan belementem, megadtuk egymásnak az e-mailcímünket, bejelöltük a másikat Facebookon, sőt, a lakáscímünket is kicseréltük, mivel mindketten gyűjtöttük a képeslapokat. Ezután is rendszeresen leveleztünk, Jeremy küldött nekem lapot Görögországból és Kanadából, én pedig viszonzásul budapesti képeket postáztam neki.

Körülbelül fél éve tartottuk az online kapcsolatot, amikor Jeremy hirtelen felszívódott. Nem tűnt fel rögtön a hiánya, mivel elfoglalt voltam: lediplomáztam, férjhez mentem, munkába álltam. Több hónap is eltelt, mire észbe kaptam, hogy ezer éve nem hallottam felőle. Megnéztem a Facebook-fiókját, és meglepődve vettem észre, hogy levonult a közösségi térről. Írtam neki emailt, nem válaszolt. Csodálkoztam, de nem foglalkoztam vele túl sokat, hisz megvolt a saját életem, s a kaliforniai hetek lassan kikoptak az emlékeimből.

Újabb hónapok teltek el, amikor váratlanul amerikai bélyegzővel ellátott levelet hozott a posta. Egy börtönből érkezett.

Percekig nem mertem kinyitni a borítékot, csak ültem fölötte, és azon töprengtem, mi történhetett Jeremyvel. Okiratot hamisított? Elgázolt valakit? Adót csalt? Megvártam, amíg a férjem hazajön, és közösen nyitottuk ki a borítékot.

Jeremy arról írt háromoldalas levelében, hogy mennyire magányos. Azért nem jelentkezett eddig, mert a börtönben nem használhatja az internetet, de tudnom kell, hogy nagyon hiányzom neki. Élete legszebb heteinek nevezte a közös táboroztatást, és hosszan ecsetelte, milyen érzés ártatlanul lakat alá kerülni. Az okokról semmit sem írt.

A férjem azt tanácsolta, ne foglalkozzak az üggyel. Mi van, ha egy gyilkosról van szó? Nem véletlenül hallgat róla, miért van börtönben, jobb, ha nem bolygatom az igazságot. De engem nem hagyott nyugodni a dolog. Az egyik délután összeszedtem minden lelkierőmet, leültem a gép elé, és bepötyögtem Jeremy nevét a Google-ba.

Sokmindenre számítottam, de arra nem, ami elém tárult. Megtaláltam a fényképét: borotvált fej, buta arckifejezés – alig emlékeztetett a szimpatikus fiúra, aki szelíden, de nagyokat tudott hahotázni. Amerikai bulvárcikkek garmada nyílt meg, mindegyik arról tudósított, hogy Jeremyt gyerekmolesztálásért ítélték el. Villództak a szemem előtt a szavak: szexuális ragadozó, online zaklatás, pedofília. Ez egyszerűen nem lehet igaz, suttogtam magam elé. Olyan volt, mintha egy filmbe kerültem volna.

Napokig álmodtam Jeremy kedves arcával. Tudom, hogy senkinek sincs a homlokára írva: pedofil vagyok, mégis képtelen voltam összeegyeztetni a mackós kosárlabdázót egy szexuális bűnöző profiljával. Aztán eszembe jutott, mennyi időt töltött Jeremy a táborlakók hálószobájában. Gyerekarcok vonultak el a szemem előtt, olyan élesen idéződtek vissza a vonásaik, mintha tegnap láttam volna őket utoljára. Mit csinálhattak ott? Mi történt, miközben én a mezőn tanítgattam a többieket lőni, vagy édesen aludtam az egyik kalyibában?

Néhány napos rémálom-cunami után leültem választ írni.

Megkérdeztem Jeremytől, miért csukták le, ha ártatlan? Miért írják azt az újságok, hogy gyerekpornó-gyűjteményt találtak a gépén, és tucatnyi fiú és kislány vallott ellene? Miért írt zaklató üzeneteket az áldozatainak? Az is csak kitaláció, hogy a gyerekek és a szülők bizalmába férkőzött, aztán gátlástalanul kihasználta őket? Csak úgy megvádolták a szörnyűségekkel? De mégis miért: véletlenszerűen, vagy viccből?

Nem kaptam választ. Talán hülyének nézett, vagy azt hitte, Magyarországra nem érnek el az amerikai sajtóhírek. Sejtettem, hogy így lesz. Most megpróbálok tovább lépni, és nem gondolkodni rajta, annak idején mit tehettem volna, hogy az iszonyatot megakadályozzam. Hiszen ha a tábor után egy kedves anyuka megkérdezi, Jeremyre bízhatja-e a gyerekeit, a legnagyobb bizalommal mondtam volna igent. Mindenesetre ez az eset komoly figyelmeztetés volt, hogy sose tudhatod, mi rejlik egy kedves mosoly és egy őszintének tűnő, meleg szempár mögött.

Nézd meg ezt a galériát is: