Én is szültem, tudom, miről beszélek. Engem is érdekel, hogyan lehet könnyedén túlélni a gyerekkel egy laza torokgyulladást, vagy hogyan érhetem el, hogy meg is egye, amit főzök neki, de ettől még próbálok koncentrálni más dolgokra is: a háztartásra, a munkámra, a férjemre és magamra. Már a szülés után leszoktam arról, hogy órákig bújjam az internetet a baba-témában, mert annyit és annyifélét olvas az ember, hogy elég hamar az lehet a dolog vége, hogy mindentől elbizonytalanodik.

A baráti társaságunkban igazi baby boom ment végbe az utóbbi hónapokban: 4 éven belül lett 8 baba, és pár héten belül érkezik még kettő. A hatos társaságból nincs lány, akinek ne lenne minimum egy, de leginkább két gyereke, így értelemszerűen a találkozásaink is megritkultak. A péntek esti romkocsmázást felváltották a jó esetben havi rendszerességű bababulik, amikor is hétvégente összejövünk valakinél gyerekestül, összeeresztjük a kölköket, mi meg – amennyire a lehetőségeink engedik – próbálunk társalogni. Ám mostanában feltűnt, hogy a szaros pelusokon, a rotavíruson, a botulizmuson és a gátmetszésen kívül nem sok témánk maradt. Persze ömlik mindenkiből a szó, de kizárólag a babatémában. Tudom, tudom, anyukák vagyunk...

Egyedül én vagyok a csapatból, aki a gyerek mellett is dolgozom, így szerencsém van, mert maradt kapcsolatom a babamentes övezettel: járok mítingekre, napi szinten beszélek felnőttekkel, így a fenti fontos témákon kívül a való világtól sem szakadtam el teljesen. Most azonban úgy döntöttem – pusztán egy rögtönzött kísérlet céljából –, hogy ezen a bizonyos bulin szándékosan nem hozok fel semmiféle felnőtt témát, és kíváncsian várom, hogy kérdez-e valaki a fiamon kívül bármiről is. Azért akartam tudni, mi lesz a dolog vége, mert korábban, ha bármikor szóba hozam mondjuk a melót, nagyjából 20 másodperc után váltott valaki a gyerekekre.

Most azonban kíváncsi lettem: tényleg már csak ez a téma, ha így együtt összejövünk? A válasz: igen. Senki, de tényleg senki nem beszélt másról, csak gyerek és szülés témákról, legalább 6 órán keresztül.

Miközben azt is tudom, hogy egy-egy lánynak komoly gondja van a magánéletével. Van, akinek a férje alig jár haza, van, aki iszonyatosan magányos, és a párja este arra eszmél, hogy a neje zokog, mert úgy érzi, nincs élete. De ezekről még véletlenül sem esik szó akkor, amikor csak mi magunk vagyunk. Ahogyan arról sem – pedig erre kíváncsi lennék –, hogy kinek miként alakult a szexuális élete a szülés után, ki mennyire boldog úgy igazán, vagy mi az, amire vágyna. Ő, és nem a baba.

Most felvethetnéd, miért nem teszem fel nekik ezeket a kérdéseket én magam. Elárulom: mert unom. Unom, hogy ha arról érdeklődöm, mennyit segít apuci, villámló tekinteteket kapok, és unom azt is, hogy ha szökőévente egyszer szóba kerül a munkám, akkor két másodpercem van mindent elmondani, nehogy értékes idő menjen el valami olyasmitől, ami nem gyerekkel kapcsolatos.

Persze az is lehet, és most nem felvágni akarok, hogy kicsit talán ők maguk is irigykednek a felnőttek életére, és mivel ők nem így élnek, inkább hallani sem akarnak a világról, ami a játszótéren kívül van. Tudom, hogy sok helyen kevés segítséget kapnak az anyukák, mégis azt érzem, hogy ha valaki változtatni akar, az megtehetné. Sokukról tudom, hogy simán otthagyhatnák mondjuk a csemetéjüket a nagyinál, aki az utcában lakik, de apuci is örömmel vigyázna a kicsikre, amíg anyuka esetleg elkezdeni tornázni járni – ám a lányok azok, akik egyszerűen nem akarnak kiszakadni a babavilágból. Ha nekik ez jó, akkor ne is moccanjanak, de sokszor bizony nem is merik megtenni az első lépéseket ők maguk sem.

De ők a barátaim, próbálom őket így elfogadni, és remélem, hogy amikor lecsengenek ezek az első évek, nekik is elkezd hiányozni a felnőtt lét, és azon kapom majd magam, hogy mindenről beszélünk, csak a gyerekekről nem.