Csak húsz évvel apa halála után jöttem rá, hogy bántalmazott minket

erőszak,családon belüli erőszak Forrás: Getty Images
Mi történik, ha az agyunk, ami sokáig elzárt előlünk egy traumatikus tényt, hirtelen kitárul? Lilla története.

Amikor anyám kórházba került, visszalátogattam a kisvárosba, ahol felnőttem. Rendezgetni kellett a házban néhány dolgot, elintézni ezt-azt, ahogy ilyenkor szokás. Kétszintes, átlagos vidéki házacska volt, közel feküdt a kiserdőhöz, a földszinten nappali, mellette konyha és kamra, az emeleten kisebb szobák. Az egyik egy nagy teraszra nyílt. Nyaranta szerettem oda kiülni a játékaimmal, és órákon át babázni, kis kocsit tologatni, szétrakni a főzőcskéket, ahogy a gyerekedényeket hívtam. De a babaház volt a kedvencem: negyedik szülinapomra kaptam, rózsaszínű volt és hatalmas, órákig nem tudtam elszakadni tőle.

Sétálgattam a dudvás kertben, és furcsa, szorongató nosztalgia fogott el. A hinta, amelyen annyit hajtottuk magunkat, rég nem állt már a kapu mellett. A bújócskák, kiszámolósdik emléke eltűnt a semmiben. A testvéreim és én százfelé szakadtunk. Öten voltunk, három fiú és két lány, én voltam a legkisebb. Ketten a főváros távoli peremkerületében éltek, ketten pedig külföldre költöztek, egyikük Angliában, másikuk Ausztráliában telepedett le. Kelletlenül hívtuk egymást a szülinapokon, költözéskor nem hagytuk meg az új címünket, kimaradtak az esküvők, a tejfakasztók, a közös utazások, a családi ünnepek. A legtöbbükkel évek óta nem beszéltem. Ezt az érzelmi távolságot mindig a korkülönbségre fogtam: a testvéreim jóval idősebbek voltak, mint én, a legnagyobb bátyám és köztem tizennégy év volt.

A régi szobámban aludtam, amit a nővéremmel, Annával osztottam meg annak idején. Hajnalban felriadtam. Ömlött rólam a veríték, és ziháltam, mint aki meg akar fulladni. Visszatért az ismétlődő rémálom: egy szörnyeteg üldözött a szobámban, kirohantam előle a kertbe, de egyre csak követett, hatalmas botot lóbált a kezében, és lángolt a tekintete. Felkeltem, ittam egy pohár vizet, de nem tudtam megszabadulni a gyötrelmes érzéstől. Lüktetett a fejem, keringtem a házban, hosszasan néztem a régi kandallónk helyét (már évek óta nem üzemelt), hallgattam a padló ropogását, a ház neszeit, aztán felhívtam a férjemet, de ő sem tudott megnyugtatni. Aludni nem mertem, csinálnom kellett valamit, turkálni kezdtem hát a régi komódunk meglazult fiókjaiban, és találtam egy csomó fényképet a szüleimről, leveleket, és egy régi, megsárgult naplót.

A fotókon főleg anyám és apám szerepelt fiatal korában, helyesek voltak mindegyiken, nagyokat nevettek. Rólunk kevés fénykép maradt: talán nem is készültek, talán anyám kidobta őket, nem tudom. A napló le volt zárva egy ősrégi lakattal, néhány csavarintás után megadta magát, és feltárta titkait a betolakodónak. Bende bátyám írta. Ahogy forgattam, elfoszlottak a lapok, volt benne egy csomó áthuzigálás, félig kitépett oldalak lifegő maradványai. A bejegyzések rövidek voltak és kuszák. Az egyik egy szörnyetegről szólt, aki majd eljön érte és bekapja, a másik annak az emlékét őrizte, amikor felduzzadt arccal ment iskolába, és az osztálytársai kicsúfolták, a harmadik pedig a tervről, hogy világgá megy, és soha többé nem jön haza.

Felzaklattak az olvasottak. Bendével évek óta nem beszéltem, Ausztráliában élt, nem tudtam a telefonszámát se.

Alig bírtam kivárni a pirkadatot, akkor felhívtam a nővéremet, Annát: hat évvel volt fiatalabb nálam, vele időnként tartottam a kapcsolatot. Amikor szóba hoztam a naplót, tartózkodóvá vált a hangja. Bende elérhetőségét kértem, és ő eleinte hárítani próbálta a segítséget, de végül megadta a számát.

A szavait sosem felejtem el. „Óvatosan kérdezz. Tele van sebekkel.”

Felrémlett egy emlékkép. A teraszon játszom a babaházzal, és a szobából üvöltést hallok. Bende kiabál, sír, könyörög. Ne ölj meg. Légy szíves, kérlek szépen, ne ölj meg.

Anna bejön a szobába, és megkér, hogy fogjam be a fülemet. Engedelmeskedek és játszom tovább.

Telefonáltam a testvéremnek Ausztráliába. Bende mérnökként dolgozott, a feleségével élt, nem született gyereke. Sose jött haza látogatóba, és utoljára négy évvel ezelőtt hallottam felőle, amikor hónapokra lebetegedett. Nagyon meglepődött, hogy felhívtam.

Kihasználtam a felzaklatott lelkiállapot adta merészséget, nem kerteltem, nekiszegeztem a kérdést. Apa volt a szörnyeteg, akitől a naplóban írsz? Ő bántott téged? Engem is üldöz, minden héten meglátogat az álmaimban.

Két órán át beszélgettünk. Bendéből gejzírként szakadt fel a múlt. Elmesélte, hogy édesapánk, aki nagyra becsült tanárként dolgozott a helyi iskolában, időnként úgy megverte a nadrágszíjával, hogy két napig nem tudott megmozdulni. Szabinak, a másik testvérünknek a fejét verte a padlóba. Zsolt monoklival járt iskolába, ahol senki nem kérdezte meg, mi történt vele. Anna lány volt, megúszta néhány pofonnal. Igaz, apa egyszer elszámította magát, az ütés erejétől Anna elesett, és úgy beverte a fejét a falba, hogy elájult. Nem emlékszel ezekre? Kicsi voltál, próbáltunk megvédeni, de nem mindig sikerült.

Sokkot kaphattam volna, de az az igazság, hogy tudatára ébredtem valaminek, ami régóta a bensőmben motoszkált. Az álombéli szörnyeteg kijött a teraszra, elvette a babaházamat, lesöpörte az edényeimet, megragadta a copfomat, és olyan erővel cibált be a házba, hogy alig tudtam elfojtani a sikoltást.

Mert apa nem szereti a hangoskodást, a sikoltozást. Csendben kell maradni.

Megértettem, miért keltenek bennem a magas férfiak megmagyarázhatatlan félelmet. Megtaláltam az okát a heves fejfájásoknak, az indokolatlan szorongásrohamoknak, a rémálmoknak, a félelemnek az erős hangoktól. Eszembe jutott, hogy a férjem előző házasságából született kamasz fiát egyszer alaposan megrángattam, mert visszaszájalt, de valójában összevissza akartam pofozni, olyan erős és kontrollálhatatlan dühroham kapott el. Ha a férjem nincs jelen, és nem állít le, bizisten megteszem.

Mindenkitől azt hallom, mennyire hasonlítok az édesapámra. Övé a szemem, a nevetésem, a hangszínem, az intelligenciám. Vajon az erőszakosságát is örököltem? Vajon az öt testvérből miért csak egynek lett utóda? Miért éreztem mindig erős ellenállást azzal kapcsolatban, hogy szüljek és gyereket neveljek?

Apám húsz éve halott. Anyám Alzheimer-kórban szenved, egy otthonban él. Pontosan úgy fordítja el a fejét most is, mint annak idején, amikor Bende sírva könyörgött az életéért, én pedig a teraszról nézem, ahogy anya sietve távozik a házból az udvaron át. Sétálni ment, ahogy akkoriban utólag elmagyarázta nekünk. Kell a tüdőnek a friss levegő.

Miért bántott minket a saját édesapánk? Mert piszkáltak az iskolában, és így akart bennünket harcra tanítani. Mert túl zajosak voltunk, amikor órára kellett készülnie. Mert felbosszantotta az igazgató. Mert embert akart belőlünk faragni. Mert... nem tudom.

A naplót a hátizsákomba csomagoltam, és lóhalálában visszaautóztam Pestre. Este megint felhívtam Bendét, aki tényleg világgá ment, és soha többé nem jött haza, ahogy annak idején eltervezte. Jó lenne találkozni. Nem látogatsz meg valamikor? Hívom a többieket is, beszélgethetnénk egy nagyot. Jót tenne.

Azonnal beleegyezett, megígérte, hogy vesz repülőjegyet a nyárra. Kinyomtam a hívást, a telefont a kanapéhoz vágtam, és ököllel hatalmasat csaptam a falba. Rohadt szadista, kiáltottam a világba, zokogni kezdtem, és jólesett a fájdalom, örültem, hogy a bütykeimből szivárogni kezd a vér.

Amikor a játékot befejeztem, és bementem a teraszról, anyukám főtt kukoricával várt a konyhában. A kandallóban melegen pattogott a tűz. Óvatosan egyensúlyoztam, nehogy kiessenek a bútorok a házacskából, és letettem a komódra, amiben húsz évvel később megtaláltam a kifakult naplót. Most, ahogy visszagondolok rá, a babaház túl sterilnek tűnik. Ennek persze vannak előnyei, nincs benne például kandalló, tehát nincs hamu, nem pattan ki a parázs a szőnyegre, nem gyullad ki a szoba. De mégis… nincs hipnotikus vibrálás sem. Nincs meleg. Nincs ropogás.

Szuperhősnek öltöztették az anyukákat, akik ki mertek lépni bántalmazó kapcsolatukból. Nézd meg a fotóikat!