El nem tudom mondani, hány órát, napot, évet töltöttem azzal, hogy ízekre szedtem magamat. Nem azért nem tudom elmondani, mert nem akarnám, bár elég ciki lenne hangosan kimondani a választ. Egyszerűen lehetetlen akár csak megbecsülni is az órák számát. Ha tökéletesen őszinte akarok lenni, még mindig növekednek ezek az órák. Nemrég megpróbáltam szembenézni azzal, milyen sokat kritizáltam a testemet az elmúlt másfél évtizedben, és ledöbbentem. Képtelen voltam elhinni, hogy ilyen sok energiát pazaroltam arra, hogy frusztrált voltam a kinézetem miatt – pedig valójában nincs is okom erre a fajta kritikára.

Mindenkinek vannak hibái, és ezeket könnyebben észrevesszük magunkon, mint másokon. Jellemzően mi vagyunk a saját legnagyobb, legelvetemültebb kritikusaink. Ez még igazabb, amikor a testképről beszélünk. Túl gyorsan észrevesszük a legapróbb hibákat is, amik nem tetszenek magunkon. Ezen persze nincs szégyellnivaló, de talán ideje feltennünk a kérdést: miért? Amikor gyerekek voltunk, még nem töprengtünk azon megszállottan, hogy látszhatna kisebbnek az orrunk vagy hogy faraghatnánk le néhány centit a combunkból. Hogy kezdődött tehát?

Emlékszem, amikor először kaptam meg, hogy „vékony” vagyok. Ötödikben történt, éppen sorbanálltunk az osztályterem ajtajánál, hogy kimehessünk az udvarra. Egy pasztellrózsaszín pulcsi volt rajtam, ami pont jó volt rám méretben, és mögöttem egy osztálytársam megszólalt, imígyen: „Jézusom, Tamara, olyan vékony vagy!” Lenéztem magamra a rózsaszín pulcsimban, kicsit értetlenül. Még sosem gondoltam erre. Azidőtájt leginkább olyanokon törtem a fejem, mint hogy engedik-e a szüleim, hogy jazztáncra járhassak. A megjegyzés ártatlan volt, de a középiskolától fölfelé már más színezetet kapott.

Mindig egész jó formában voltam. Gyerekként többfélét is sportoltam és a szüleim minden reggel tápláló uzsonnákat csomagoltak nekünk. Ritkán ettünk gyorskaját, általában házi konyhán éltünk. Az osztálytársaimtól sok megjegyzést kaptam a külsőmre, némelyik csodálattal teli volt, de többnyire keserűen irigyek: „Túl vékony vagy”, „olyan szemétség, hogy neked nem érnek össze a combjaid”, „kilátszik a bordád”.

Minden tizenévesnek meg kell küzdenie az önbecsülésével, és ezek a megjegyzések nem segítettek: egyszerűen negatív lett a kapcsolatom a testemmel, és sose voltam vele elégedett.

Hamarosan már annyit kritizáltam magam, hogy teljes állásnak is beillett volna. Amikor visszanézek a régi fotókra, ahol a barátnőimmel állunk, az első gondolatom nem az, hogy milyen jól éreztem magam vagy éppen min nevetek a képen: csak arra emlékszem, hogy mennyit aggódtam azon, hogy nézek ki. Sokszor szorongás fogott el, amikor fotók készültek és panaszkodtam, hogy rossz szögből fotóznak. Most azonban, fiatal felnőttként, azon töprengek, miért gondoltam, hogy ezek olyan szörnyű fotók. Miért nem viseltem minden nap sortot és crop topot? Miért nem csináltam még egy tucat fotót magamról és másokról, amiken nevetek és a legkevésbé sem érdekel, hogy nézek ki? Miért nem tudok úgy emlékezni a fiatalságomra, mint egy boldog időszakra, ahelyett, hogy tönkretenném azzal, hogy akkor is és azóta is folyton kritizálom magam?

Elegem lett abból, hogy az értékes időmet arra pazarolom, hogy stresszelek a testem fölött és afölött, hogy mások mit gondolnak róla.

És azt is tudom, hogy egy nap így is fogok érezni. Ez csak a közelmúltban következett be, úgy-ahogy. Egészen mostanáig nem tartottam ott. Képtelen voltam elfogadni, hogy a testünk változik, hogy a testen előbb-utóbb kiütközik a cellulitisz. Ehelyett magamat hibáztattam érte, mintha az én bűnöm lenne, hogy hagytam a testemet érni.

Az elmúlt pár hónapban azonban úgy döntöttem, hogy elég volt. Ezért célul tűztem ki, hogy leszámolok a sztereotípiákkal és a rám nehezedő nyomással, és mostantól csak az egészségemre koncentrálok. Megfogadtam, hogy leállítom a negatív gondolkodást, úgy, ahogy van. Hogyan? Egyszerűen eltávolodtam tőle, a szó szoros értelmében, mert a testmozgás jó figyelemelterelő eszköz. Arra fókuszáltam, hogy olyan szokásokkal töltsem az időmet, amiket tényleg élvezek: minden nap stretching gyakorlatokat végzek, rengeteg vizet iszom és ínycsiklandó, tápláló ételeket eszem. Ha vásárolni megyek, arra figyelek, hogy érzem magam a ruhákban, amiket felpróbálok ahelyett, hogy a ruhaméret fölött rögeszmélnék. Túl szűk? Nézzünk egy mérettel nagyobbat. Még mindig nem jó? Akkor ezt a ruhát nem nekem tervezték. Ha nem érzem magam csodálatosan abban, ami rajtam van, nem veszem meg, és nem hagyom, hogy egy centit is lefaragjon az önbecsülésemből egy textildarab.

Nem volt egyszerű elfogadni a testem. Biztos sokan, akik olvassátok ezt, át tudjátok érezni, mennyire időigényes és kimerítő tud lenni, ha valakinek testképproblémája van. Ami engem illet, egyszerűen torkig vagyok ezzel a témával. Tudni akarom, milyen érzés 100%-ig kényelmesen érezni magam a bőrömben. Még nem tartok ott, közel sem, de maga a folyamat már eddig is óriási terhektől szabadított meg. Úgy érzem, lassan levetem magamról a bizonytalanság és a kételkedés utolsó rétegeit is és tényleg azzá leszek, aki vagyok. Lassan, de biztosan egy magabiztos, vagány nővé változom, aki nem fél boldognak lenni a bőrében.

Két barátnő megmutatja, hogy néznek ki ugyanazok a ruhák különböző testalkatokon: