Anna csodás kisbaba. A terhességem, mondhatni, ideális körülmények között zajlott. A szülés pedig, természetesen szörnyű volt, ugyanakkor gyönyörű, felemelő és katartikus is. Ma már inkább az utóbbiakra emlékszem, mert a hormonok talán legyalulták a rossz élményeket. Hamar belerázódtam a napirendbe, de az első néhány hónap persze megviselt. Egy baba első időszaka arról szól, hogy megpróbálja az ember életben tartani. Az anya ezért átalakul egy életben tartó géppé. Rendben, hogy ilyenkor alakul ki az ősbizalom egy jelentős szelete, de azért mindig nagy irigységgel – és némi szkepszissel – figyeltem azokat, akik áradoznak az első hónapokról. Meg kell szokni, az a helyzet. Főleg az elsőnél, amikor még nem tudod, hogy ez az idő gyorsan elrepül.

Nem is akarok nyavalyogni: minden nő átesik ezen, és nagyon sok minden kárpótol a kialvatlanságért, a közepes stresszért és a néha egyhangú napokért. Például, hogy a pici rezdüléseit közelről figyelhettem. Hogy minden apró változásnak én voltam a szemtanúja. Ott voltam, amikor először rám fókuszált a tekintete, és láttam, megismer, most már nem csak érzi, de tudja is, hogy én vagyok az anyja. Ott voltam, amikor két hónapos korában először mosolygott, és akkor is, amikor gurgulázó kacagásban tört ki. És, igen, én voltam otthon vele, amikor először lett beteg, és hányni kezdett. A férjem persze csapot-papot otthagyott az irodában, és rohant haza. Szerencsére mindig tudta, mikor kell megnyugtasson, és a közelsége mindkettőnk számár biztonságot, menedéket jelent.

Viszont arra, ami Anna hat hónapos korában történt, egyáltalán nem voltam felkészülve. Ott feküdt bepelenkázva a kiságyában, és láttam, nagyon koncentrál valamire. Aztán egyre csak feszült a teste, hirtelen kifehéredett az arca, nyögdécselni kezdett, aztán elöntötte a bőrét a pír. Rettenetesen megijedtem. Főleg akkor, amikor a görcsroham tíz perc múlva megismétlődött, pontosan ugyanígy. Mint egy parányi íj, megfeszült az apró test, végül remegés, pirosság... Másnap már vittem is a körzeti orvoshoz, aki csak a fejét vakargatta. Teljesen tanácstalan volt. Anna természetesen a rendelőben nem produkálta az ijesztő tüneteket. Bezzeg, amikor hazaértünk...

Álmatlan éjszakák következtek ezután: titokzatos kórtól rettegtem. A férjem próbált nyugtatgatni, de láttam rajta, ő is rágódik a kérdésen. Bújtam a netet, a kismamafórumokat. Elmentünk a kerületi védőnőhöz, a gyermekorvoshoz – mindhiába. Végül a neurológián kötöttünk ki. Anna fejére elektródákből szőtt sapka került. Számítógépen vizsgálták az agyhullámait. Úgy nézett ki, mint Tizenegyes a Stranger Things-ben. Megvártuk, míg elalszik, aztán azt is megvártuk, míg felébred. A neurológus, egy negyvenes, szakállas, szimpatikus pasi, elgondolkodva figyelte az adatokat. És amikor Anna felébredt, kisvártatva produkálta az ijesztő tüneteket. Jött a „feszülés” – így hívtuk a férjemmel a furcsa tünetet. A doki a szakállát simogatta, majd arra kért, foglaljak helyet. A legrosszabbra számítottam.

– Nézze, asszonyom! Ez most furcsa lesz, amit hallani fog – nézett a szemembe, miközben engem a rosszullét kerülgetett. – Ne ijedjen meg. Az a helyzet, hogy a gyerek maszturbál. Összeszorítja a combjait a pelenka alatt, és így elégül ki – mondta. Én meg nem tudtam, hogy ez vicc-e, vagy halál komolyan beszél. De úgy tűnt, nem szórakozik. – Őszintén szólva, nincs ebben semmi különleges. Rájött, hogy ez jó neki, így hát csinálja. Az agyhullámai teljesen rendben vannak. Nyugodjon meg, a kislánya teljesen egészséges. Képzelje, vannak olyan ultrahangfelvételek, amelyeken az látszik, hogy már a magzat is maszturbál az anyja pocakjában.

Zavarba jöttem. Nem szoktam idegen férfiakkal a maszturbálásról beszélgetni, az meg, hogy egy gyerek az anyja hasában is csinálja – hittem is, meg nem is. Mindenesetre, megnyugodtam. – Hogyan tudnám leszoktatni róla a gyereket? – kérdeztem. – Sehogy – jött a válasz. – Hagyja békén. Mindent csináljon úgy, ahogy eddig. Láttam már hasonló esteteket. Abba fog maradni az egész. Legalábbis a kamaszkoráig – a doki ekkor mosolyodott el először. Az autóban végig hallgattunk a férjemmel hazafelé, de a visszapillantó tükörbe nem mertünk belenézni. Otthon aztán kipukkant belőlünk a nevetés; elszállt a feszültség. Végül is: nincs szó betegségről, nincs vészhelyzet. Anna nemsokára valóban felhagyott a „feszüléssel”. Én meg azzal, hogy szorongva lesem, minden mozdulatát a kiságyban.

Kíváncsi vagy, hogyan neveltek régen gyereket? Eléggé rémisztő!
De a galériában megnézheted!