Miért hagyd, hogy a fiad babázzon, babakocsit toljon, babakonyhában főzőcskézzen!

Borítókép: Miért hagyd, hogy a fiad babázzon, babakocsit toljon, babakonyhában főzőcskézzen! Forrás: Getty Images
Miért fontos hagynunk, hogy a gyerekek azt játszanak, amit akarnak? Mert ezzel integrálják magukba a különböző személyiségrészeket. És ettől nem lesz valaki kevésbé férfi vagy nő. Arról nem is beszélve, hogy a férfiasság se mindenkinek azt jelenti, hogy meccset néz sörrel a kezében. Nekem legalábbis biztosan nem.

Még egygyerekes anyaként írtam egy bejegyzést, a nemi sztereotípiákról, és ehhez képest az anyaságomról. Azóta eltelt 5 év, és még mindig aktuális, csak éppen sokkal több tapasztalat gyűlt fel bennem az anyai oldalon a meglévő szakmai mellett.

Akkor csak az motivált, hogy láttam a kétséget az egyes családtagok szemében, mikor az akkor 1,5 éves nagyfiamnak babát vettem, vagy hagytam, hogy babakocsit tologasson, hogy bátorítottam a rokonokat, hogy játékkonyhát vegyenek neki, de én mégsem aggódtam a jövendőbeli férfiasságáért.

És az is motivált, hogy fiatal, több gyereket tervező keresztény nőként, azt láttam, hogy egyes közéleti személyek meg akarták mondani, hogyan legyek anya vagy éppen nő, mire vágyjak vagy sem. Eltelt 5 év és úgy érzem, kb. semmi nem változott, sőt… Csak nekem már 3 fiam van, akiknek a lehető legtöbbet szeretném érzelmileg és szellemileg adni.

4 éves voltam, amikor megkérdezték, mi leszek, ha nagy leszek, közöltem, hogy anyuka. Kb. 5 éves voltam, mikor képes voltam azon aggódni, hogy ugye nem lesz valami baja a jövendőbeli gyerekeimnek… De mindemellett akartam én is állatorvos, tanár, orvos, újságíró, nyomozó, de még katona is lenni. Sőt törvényszéki orvosszakértő is. Aztán pszichológus lettem, majd pontosabban perinatális pszichológus, és ez az igazi hivatásom. Valamint az, hogy anya vagyok. Nekem mindig édesanyám volt a minta: ő tanár, fantasztikus, nagyon szereti a gyerekeket, a munkáját, a Hivatását. Mert szeret dolgozni. Azt gondolom ez a tőle kapott, egyik legnagyobb ajándékom: tudom, hogy lehet a munka szerelem is. Mellette 3 gyereket nevelt fel, nem is akárhogy. Én is ezt akartam, de azért mást is. Édesanyám a világ szerintem legszelídebb embere, hihetetlen türelmes, alkalmazkodó.

Bennem azért van édesapámból is bőségesen, aki temperamentumos, érzelmes, tenni akaró és olykor türelmetlen. Én a keverékük vagyok: tisztelem őket, szeretem, anyuka akartam lenni, de végtelen határozottsággal mentem neki a világnak, főleg gimnázium végétől. Keresztény alapokon álló, a szó eredeti értelmében vett nyitott, toleráns szellemben neveltek arra, hogy én döntöm el, milyen utat választok, senki nem mondhatja meg, mire vagyok képes, és én sem mondhatom ezt meg másnak.

És lett egy igaz társam.

Az egyetemen millió meg egy dolgot csináltam a tanulás mellett: több helyen “vezető” pozíciót töltöttem be, folyamatosan pörögtem, programokat szerveztem, dolgoztam. Mindenhol irányítani is kellett, és emlékszem, mennyire vágytam valakire, aki kicsit átveszi az irányítást legalább a magánéletemben. Aki méltó társam lesz, aki egyenrangú velem, aki felveszi velem a “versenyt” határozottságban. Mert nem alárendelt akartam lenni, hanem társ. És hála Istennek jött a párom, aki tudott engem kezelni, aki örült annak, amilyen vagyok, aki lépést tartott velem, aki mellett, ha akartam el tudtam engedni magam. De sosem éreztem magam elnyomottnak.

Lassan 11 év után azt látom, hogy ahhoz, hogy mi ennyire egyenrangúak tudjunk lenni, nagyon nagy szükség volt arra, hogy a férjem egy stabil önértékelésű, magát ismerő és elismerő ember, akinek nem kellett engem alárendeltként látnia ahhoz, hogy rendben legyen a világa, nem volt szüksége arra, hogy valakik alulról dicsőítsék őt, hogy hatalma legyen felettem.

És ahogy a bizalom kialakult, ahogy a mai napig figyelünk egymás “szeretettankjára”, tudunk együtt, de két független személyként boldogságban működni.

És nővé lettem, nem csak anyává.

Tehát van egy határozott, nagyon is férfias párom, aki rengeteget segített abban, hogy megéljem, kiteljesítsem a nőiségem, mert két fiú testvér között felnőve higgyétek el, nem alakult az a nőiség annyira egyszerűen. Aztán gyereket akrtUNK. Mindketten, mikor készen álltunk rá. Mert megbeszéltük. Nem esküvő után, hanem 2 év múlva. És lett gyerek, hála Istennek, és tisztáztuk a szerepeket, feladatokat és változtattunk újra meg újra. És lett még 2 gyerekünk, mindkettő fiú.

Mikor az eredeti cikket írtam 5 éve, még nem is sejtettem, hogy elköltözünk a szüleim mellől 20km-re, majd jön a covid, és teljesen magunkra maradunk többször is hónapokra. Csak a férjem és én. Nem is tudom, ha konzervatív sztereotípiákhoz és hozott elvárásokhoz igazítanánk magunkat, hogy bírnám épp ésszel, így is mindig a határaimon érzem magam, mert azért a férjem mégis csak dolgozik (bár vannak terveink arra nézve, hogy ő veszi ki a GyED végét, ha szükséges lesz).

Jelenleg a párom a fő kenyérkereső, de én is egyre többet dolgozok, ugyanakkor nincs fontosabb “munka”, mint hogy a gyerekeink élete, boldogsága függ attól, milyen vagyok napközben. Mióta legutóbb erről írtam, sokat tanultam a témáról, pontosan tudom, hogy egy apa ugyanolyan kompetens a gyerekekkel, ha hagyják, bátorítják, teret engednek neki. Az anyák kapuőrök, rajtuk múlik, mekkora teret kapnak az apák a gyerekeik mellett (persze a hozott minták is nagyon meghatározóak, sőt).

Mi a feladatokat mindig is felosztottuk, de a férjem sokkal rendszerezettebb, mint én, ezért nem piszkál, de azért igyekszem erre figyelni. Ritkán, de van, hogy a férjem főz, ennél többször, hogy takarít, a mosogatás gyakran neki jut, de a házimunka 70-80%-a így is hozzám tartozik, egyszerűen azért, mert én bele tudom szervezni a napomba, és mert valahogy így szeretem. Mert amiből jövök, meghatároz, és akkor komfortos nekem, hogy ha a magaménak érzett feladatokat ellátom, ha gondoskodhatok a családomról így is. De ez az Én választásom, az Én döntésem. Engem ez boldoggá tesz, de ha egyetlen pillanatig kötelezőnek érezném, valószínűleg fellázadnék (ehhez kapcsolódik, hogy célzottan kötőjellel vettem fel a férjem vezetéknevét, mert nem a né-je lettem).

Vannak a rokonok között, akik furán néznek néha, mert náluk hagyományosabbak a szerepek, furcsa nekik, hogy mennyire bevonódó apa a férjem, de sem őt sem engem nem zavarnak már a csípős megjegyzések, mert jó nekünk így.

Hogy miért írtam le ezt? Hogy látsszon, kívülről hagyományosnak tűnő szereposztás mögött is mennyi minden húzódik. Hogy én azért tudok benne boldog lenni, mert belülről jön. Hogy egyébként nem tudnám mindezt boldogan csinálni, ha nem élhetném ki magam mindemellett hivatásomban is.

És ezzel nem mindenki lenne boldog! Mert nem minden nőnek szükséglete, hogy ő vigye a hagyományos női szerepeket. Millió oka lehet, és senkinek semmi köze hozzá. Ahogy nem minden férfi érezné magát jól a mi családunkban, nem mindenki érezne sikerélménynek, ha egyedül vissza tudta altatni az anyafüggő egy évest, vagy 3 pici gyereket elvisz egyedül sétálni. Ezzel sincs gond, amíg a párkapcsolatban társakként működnek a felek és mindenkinek lehetősége van a saját maga szerinti kiteljesedésre, amíg megbeszélik, hogy kinek mi a vágya, amíg nem a társadalmi elvárás határozza meg a szerepeket, hanem a pár maga.

És hogy jön ehhez a nevelés? Mindhárom fiam játszik “nem tipikusan fiús” játékokkal (idősebb rokon annak idején, még az első fiamnál meg is jegyezte nevetgélve, hogy “mi vagy te, lány” mikor babát kapott – én nem nevettem…), amit mind maguknak választottak. A nagyfiam még másfél évesen kért babát, babakocsit, konyhát. Vagyis inkább úgy mondom, hogy mindenhol ezekkel játszott, így lett neki. És boldogan játszott velük, majd kinőtte őket. Nagyon szeret szerepjátszani, és tavaly volt egy időszak, amikor szinte csak lány szerepeket vett fel. Az én csodás, felvilágosult férjemnek ez volt egy nagy megmérettetés, mert ekkor a neveltetése azért közbeszólt.

A cikk itt nem ért véget, a folytatást ide kattintva olvashatod!

Galériánkban nézegess olyan játékokat, amik ma már nagyon sokat érhetnek!