Az esküvő előtt tudtam meg a vőlegényemről olyasmit, ami a kedvenc filmemben megtörtént, és most valósággá vált

Borítókép: Az esküvő előtt tudtam meg a vőlegényemről olyasmit, ami a kedvenc filmemben megtörtént, és most valósággá vált Forrás: Getty Images
Hát ez tényleg olyan történet, amin sírni-röhögni lehet, mint abban a filmben, ahol...de majd Panka elmeséli.

Akartok egy jót röhögni? Hát tessék.

Gyerekkoromban odáig voltam egy méltán híres filmkomédiáért. A címét egyelőre megtartom magamnak, mert elspoilerezné azt a kínos-hihetetlen eseményt, ami az esküvőm előtt esett meg velem néhány nappal korábban – nyugi, a cikk végére kiderül. Ezen a bizonyos filmen a hasamat fogtam a nevetéstől: mindig megnéztem, ha ismételték a tévében, tényleg láttam vagy százszor, és eszembe se jutott, hogy amennyiben ez a komikumba csomagolt rémálom a valóságban is megtörténne, a torkomon akadna a röhögés, sőt, a józan eszemben is kételkedni kezdenék.

Az első házasságom nem sikerült valami fényesen. Harmincnyolc évesen elváltam, és nemsokára megismertem Dávidot. Idősebb volt nálam tíz évvel, kiköpött joviális úr, tisztes őszes halánték, megnyugtató bernáthegyi-tekintet, kellemes modor. Egymásba habarodtunk rendesen. Egyikünknek sem volt gyereke, a kapcsolat elején tisztáztuk, hogy valójában nem is szeretnénk, szingliként sem vágytunk rá, most pedig elegek vagyunk egymásnak.

Imádtunk utazni, színházba járni, szabadon tengeni-lengeni, nem fűlött a fogunk az esti fürdetéshez, a pelenkázáshoz, az éjszakai sírás-ríváshoz, a játszótéren hempergéshez.

Egyesek talán önzőnek és felszínesnek tartottak minket, de fittyet hánytunk az emberek véleményére. Örökbe fogadtunk egy menhelyi kutyát, és kereknek éreztük az életünket.

Ha gyereket nem is, de jegygyűrűt, házasságot, lagzit, nászutat mindenképp akartam. Dávid azonban mintha húzódozott volna. Ha kérdeztem, mitől tart, a korábbi balul sikerült kapcsolataira hivatkozott: nem sikerültek jól, és fél, hogy a házasság a mi felhőtlen viszonyunkat is elrontaná. Minek nekünk papír, szívem, így is imádlak, próbálta hízelkedéssel elvenni a kérdés élét. Eleinte belenyugodtam, de ahogy telt-múlt az idő, egyre jobban zavart a viselkedése. Ennyire nem lehet valaki kötődésképtelen, gondoltam. Félti a vagyonát? De hát egy lakáson kívül nem sok mindene van. Tényleg pánikszerűen retteg a papíroktól? Az élet más területein ennek nem láttam nyomát.

Végül választás elé állítottam. Házasság, vagy ne raboljuk tovább egymás idejét.

Nem akart elveszíteni, így belement. Boldogan készülődtem a habos-babos napra, mint egy hollywoodi cicababa. Negyvenegy évesen fényes lagzi szervezésébe fogtam, meghívtam a családot és az összes barátomat, kiválasztottam egy romantikus kertet, zenekart kértem fel, drága fotóst szerződtettem. Dávid lelkesedést színlelve segített, de feltűnően kevés embert írt a vendéglistára, és éreztem benne az egyre növekvő feszültséget. És egyszerűen nem értettem, mi a baja. Már nem szeretsz? - kérdeztem ezerszer. Esküdözött, hogy én vagyok élete nagy szerelme, és soha nem hagyna el. De hát akkor miért vagy ilyen furcsa? Nem vagyok furcsa. Csak félek. Mitől? Magam se tudom. Ennél többet nem árult el, de láttam rajta, néha össze akarta szedni a bátorságát, hogy kibökjön valami fontosat, ám végül visszanyelte.

És aztán eljött a nap, és vele a kedvenc filmem ikonikus jelenete.

Az esküvőig három hét, annyi se volt. Külföldre utaztam munkaügyben, és egy míting törlése miatt egy nappal korábban érkeztem haza. Gondoltam, meglepem. Hogy fog nekem örülni! A Zürichben vásárolt csinos, szexi ruhát viseltem, a kapu előtt a kényelmes sportcipőt fél lábon ugrálva cseréltem magassarkúra. A kutya farkcsóválva fogadott, és közben bizalmatlan pillantásokat vetett a ház felé. A nappaliban égett a villany. Halkan nyitottam ki a bejárati ajtót, amikor beszélgetés zaja ütötte meg a fülemet.

Magas női hang.

Megdermedtem. Gyorsan levettem a kopogós cipőt, nehogy zajt csapjak. Igen, egy nő beszél a nappalinkban este kilenckor. Akkor Dávid hangját is meghallottam. Mintha ingerültek lettek volna mind a ketten. Egy magas, csipogó hang és a vőlegényem egymás szavába vágva, szenvedélyesen vitatkoztak a mi közös lakásunkban csütörtök este, miközben az utcáról romantikus lámpafény hasított a lakásba, mint egy melodrámában.

Behunytam a szemem, és arra gondoltam, tutti, hogy ez egy rémálom. Az esküvőm előtt néhány héttel Dávid felcipelte ide a szeretőjét abban a hiszemben, hogy én csak holnap érkezem haza. Szóval ezért nem akart esküvőt. Van valaki más. Nem én vagyok az egyetlen az életében.

Micsoda ócska, klisés fordulat.

Megfordult a fejemben, hogy hátat fordítok a lakásnak és elmenekülök, de gyorsan meggondoltam magam. Hova mennék? És minek? Mit odázgassam az elkerülhetetlent? Nem csinálok balhét. Szépen, nyugodtan megmondom nekik, hogy azonnal hagyják el a lakást. A gyűrűt visszaadom. Ennyi.

Kihúztam magam, és kiszámítottan nyugodt, ringó léptekkel bevonultam a nappaliba.

Egymással szemben ültek a nagy barna fotelekben, de azonnal felpattantak mind a ketten. Összeszorult a gyomrom, amikor megláttam a vetélytársamat. Egy gintonicos poharat szorongatott a kezében, az ital fele kilöttyent, amikor felugrott. Körülbelül huszonöt éves lehetett. Kedves arcú, hosszú barna hajú teremtés. Egyszerű farmert viselt pólóval, és nem volt kifestve. A természetes szépség. Dávid gyengéje. Éles pengéjű kések hasították fel a gyomromat.

Na? Rémlik már valakinek a film? Most jön a csavar.

-Hát te hogyhogy itt vagy? – hebegett-habogott Dávid.
-Ne haragudj, de erre nem számítottam. – válaszoltam hidegen.

-Nem az van, aminek látszik… - dadogta. A barna hajú lány dermedten állt, és járatta a szemét egyikünkről a másikunkra.

-Dávid! – vágtam a szavába. – Nem akarok jelenetet. Csak azt szeretném, ha mind a ketten elmennétek, most azonnal.

-De tényleg nem az van! Hadd magyarázzam meg!

-Nem érdekel a magyarázatod. Azt hiszem elég egyértelmű, mi a helyzet. Tessék. – lehúztam a gyűrűt, és a dohányzóasztalra dobtam. Eredetileg királynői mozdulattal akartam odahelyezni, de úrrá lett rajtam az indulat. – Ezt viheted a fenébe.

A lány ekkor letette a poharat, és felém nyújtotta a karját.

-Kérem… - kezdte, de rá se néztem.

-Elmentek, vagy sem? – emeltem meg a hangom. – Nem? Jó, akkor én megyek.

Megfordultam, hogy méltóságteljesen elhagyjam megcsalatásom helyszínét, és abban a pillanatban elhangzott a mondat, amit eddig csak a filmvászonról ismertem, amin annyit röhögtem fiatalkoromban, és ami most a nappalimban hangzott el, mintha valaki odafent elhatározta volna, hogy csúfot űz belőlem.

-Karola a lányom!

Visszafordultam. Ha már egy filmben vagyunk, mondhatni, lassított felvételen. Dávid széttárta a karját, és Belmondo röhögött rám a szeméből.

Igen. A Kellemes húsvéti ünnepeket! csúcsjelenetében domborítottunk, azzal a különbséggel, hogy az állítás ezúttal valóban igaz volt (a filmben ugye a megcsalás tényét próbálta leplezni a főhős az improvizatív hazugsággal, amikor Sophie Marceau-t a lányaként mutatta be a feleségének). Néhány órával és egy üveg ginnel később kiderült, hogy Dávidnak még fiatalkorában „csúszott be” a bájos, fiatal, közgázhallgató lány, akinek a létezését az édesanyja egy ideig eltitkolta előle, de néhány évvel korábbi halála előtt nem sokkal beavatta Dávidot a titokba. Engem akkor még nem ismert.

-Miért nem szóltál? – csak ezt hajtogattam. Nem tudott válaszolni. Félt, hogy elhagyom. Félt, hogy így nem vállalnám. Karola ugyanúgy nem értette a dolgot, mint én. Épp arra akarta rávenni az apját, hogy mindenképp mondja el nekem az igazságot, még az esküvő előtt. Nem ugorhat bele egy házasságba ekkora titokkal.

Istenesen berúgtunk mind a hárman. Karola nálunk aludt a vendégszobában. Másnap zúgó fejjel, hányingerrel, és azzal a tudattal ébredtem, hogy új világ köszöntött rám. Kaptam egy mostohaleányt, bár nem kértem. De szerencsére szimpatikusnak tűnik. Úgyhogy ránéztem részegen hortyogó életem párjára, és csodálkozva állapítottam meg, hogy nem vagyok dühös. A gyűrű a dohányzóasztalon hevert. Visszahúztam az ujjamra, és kivonultam a konyhába kávét főzni. Három személynek.

Galériánkban olyan híres párokról olvashatsz, akik a hűtlenség ellenére is együtt maradtak