A meghívóra kedves köszönőlevelet küldtem, és eldöntöttem, hogy megyek, a Lali kedvéért. A meghívó feladójával felszínesen ismertük egymást, Lali (az akkori pasim) barátja volt. A múlt idő duplán helytálló: Lali nem szerette Marcit, rossz embernek tartotta annak ellenére, hogy iskolás korukban „Stan és Kyle voltunk a South Parkból.” Na de Marci felnőve mintha elhagyta volna összes jó tulajdonságát, cserébe a rosszakból újakat növesztett: sunyi volt, pénzsóvár, hűtlen, és hazug. Az igaz barát bajban ismerszik meg, s Marci mindig kámforrá vált, ha valaki bajban volt. Lali szerint egyszer eldöntötte, hogy gazember lesz, és beváltotta az ígéretét.

Hogy Olga miért volt vele már tíz éve: kész rejtély. Kedves lány volt, mosolygós, segítőkész, és gyönyörű. Ahogy nagymamám mondta, minden ujjára kaphatott volna kérőt. De neki valamiért pont ez a Marci kellett. Úgy csüngött rajta, mint egy félistenen, leste minden kívánságát, és amikor végül teherbe esett, elájult a megtiszteltetéstől, hogy Marci feleségül veszi.

Élete nagy napja mégis úgy kezdődött, hogy talpig fehérben bőgött egy sarokban. Mint kiderült, utólag sérelmezte, hogy nem szerveztek neki leánybúcsút, ráadásul ma sem gördíthet le egy jóleső pohárral, mert terhes, ugye. Pedig úgy szeretnék egy margaritát, szipogta. Ez az epizód még valahogy elrendeződött, csináltunk neki alkoholmentes koktélt, megitta, megnyugodott, újrafestette az arcát. Az érzelmi felindulást betudtuk a hormonoknak, mint mikor azt mondják az ingerült nőre, hogy biztos menstruál.

A ceremónia sablonosan lement, a bulit egy állóhajón tartották. Itt már látszott, hogy az esküvő el van átkozva, s az égiek sem akarják, hogy ez a két ember összekösse az életét. Jelzésszerű malőrök történtek, a lufik, amiket jó szokás szerint az ég felé eregettek volna, kidurrantak, az egyik asztal meg felborult, összetört a hatalmas haltál, a pincérek vagy félórát melóztak vele. A külvilág bakijai a belbecs maradékát is felemésztették, kiütközött a teremteni kívánt közös világ hamissága. Marci, aki sokáig adta a jókedvűt, nehezen tudott parancsolni az indulatainak, Olgára pedig ismét rátört a sírás. Amikor újabb adag salátáért ballagtam, láttam, hogy az egyik súlyos függöny mögött veszekednek. Olga szemfestéke elmázolva, Marci dühében belebokszol a függönybe. Az istenit, viselkedj már, sziszegett a feleségére, akinek alig néhány órája mondta ki sugárzó arccal az igent.

Nem tudom, Olga terhessége ellenére mégis rájárt-e a margaritákra, mert ami ezután következett, arra más magyarázatot nem találok. Gyönyörű hangja volt, egy zenekarban énekelt, s a banda – az énekesnővel együtt – természetesen itt is fellépett, úgy éjféltájt. Mindannyian begyűltünk a hajó belsejébe, hogy meghallgassuk, hogyan dalol férjének házassága első óráiban. Marci homlokán átmenetileg elsimultak a redők: azért az igencsak hízelgett a hiúságának, hogy szépséges asszonykája Marlene Dietrich-es manírokkal azt búgja felé a színpadról, hogy „szeretlek, amíg csak élek”.

A csalogány azonban egy ponton eltért az eredeti daltól. A szerelmes szöveg megmaradt, ám azt váratlanul nekiállt saját költésű sorokkal felütni. Ilyesmik szerepeltek benne, mint: „tudom, hogy megcsalsz, nem is egyszer, de százszor”, vagy „Te hűtlen állat, senki se tudja, milyen vagy valójában”, de ezeket az odamondogatós sorokat mindig szépen lezárta az „akkor is szeretlek”, vagy a „mindig várni foglak” szentimentális odaadása. Marci arca bíborvörösbe fordult. A násznép egy része csendben kioldalgott a teremből, a többiek tátott szájjal figyeltek, vagy erőltetett harsogással beszélgetni kezdtek. Hogy a megaláztatás teljes legyen, a 2 perces szám a folyton ismétlődő, meg-megcifrázott Olga-költésű sorokkal legalább 6 percesre nyúlt, a végén kipirult arccal tette le a mikrofont, majd, mintha nem történt volna semmi, letelepedett a férje mellé.

Kimentem a vécére, hogy leöblítsem magamról az élményt, meg a kínzó kérdést, hogy mi a jó fenének házasodtak ezek össze. Néhány perc múlva kivágódott az ajtó, és hallottam, ahogy Marci istentelenül káromkodik. Megint nyílt az ajtó, ultramagas női hang: ez nem Olga hangja, de annyira ismerős. Beugrott, Lilla az, Olga unokatestvére. Most szerinted tudja, azért énekelt ilyeneket, kérdezte nyafogó hangon, amitől már a vacsora elején is kivert a víz: azt ecsetelte tíz percen át, milyen különleges kapcsolat fűzi őt Olgához, homokvárépítés, énekkar, sminktanfolyam, Kanári-szigetek. Mit tudom én, morogta Marci, nem tud ez semmit, csak halkózik összevissza. Remélem, elég kellemetlen lenne, csipogta Lilla, nem akarok családi viszályt, ugye megérted, Marcikám, ennyit még te se érsz.

Félig a vécékagylóba bújva eldöntöttem, hogy amint megszán az isten, és kipenderíti innen ezt a két embert, köd előttem, köd utánam. Évekkel később hallottam, hogy elváltak. A függetlenedés nem volt éppen baráti hangvételű, Olga távoltartási végzést kért volt férje ellen, mivel az nemcsak rá, de a közös gyerekre is veszélyt jelentett. Marci nem tartotta be a rendeletet, s egy időre rács mögé került.

Hát, nem csodálkoztam. Vicces, de az jutott eszembe, vajon Lilla látogatja-e.

Azért a legtöbben legalább az esküvőn turbékolnak még, de a galériában megmutatjuk milyen okok vezetnek leggyakrabban váláshoz.