A szüleim a ’80-as évek derekán vállaltak gyereket. Épp, hogy húsz évesek lettek. Ám akkoriban ez volt a megszokott; fiatalon szülővé válni. Manapság egy ilyen korú még az egyetem padjait koptatja, és egyik romkocsmát látogatja a másik után. Legutolsó gondolata a megállapodás ilyen formája.

Az őseim is jártak szórakozni. A szülői szerep nem jelentett számukra akadályt, hiszen ott voltak a nagyszüleim mindkét ágról, akik vigyázhattak rám hétvégenként, vagy a nyári szünetek alkalmával. Nem nagyon kérdeztek meg, hogy mi a véleményem erről. Menni kellett a nagyanyáimhoz és pont.

Pedig nem volt rossz sorom. Mégis úgy éreztem magam, mint egy kolonc, akitől egy-egy napra megszabadulnának.

Ma már én is szülő vagyok. Ismerem a jelenséget, amikor az anyák és az apák másra sem vágynak, csak néhány óra csendre. Amikor szeretnének csak magukkal vagy egymással tölteni egy kis időt. Valószínű a szüleim is pont ezt élték át, azzal a kivétellel, hogy 15 évvel korábban lett csemetéjük, nem volt idejük előttem kiélni magukat.

Tisztán látom ezt az egészet, mégis a bennem élő kislány dacosan toporzékol még mindig és nem tud megbocsátani a szüleinek azért, amiért őt lepasszolták.

Akkora lelki sérülést szereztem gyerekként, hogy a magam szórakozásáért sosem vinném el a gyerekeimet máshoz. Mindig is hittem, hogy eljön az a pont egy gyerek életében, amikor megérik arra, hogy magabiztosan el tudja dönteni, hogy a nagyszüleinél szeretné tölteni a hétvégét. A lehetőség adott, gyakran felkínáljuk a számára, hogy elvisszük a mamához és a papához, de ténylegesen akkor megy, amikor úgy látjuk, hogy valóban van kedve hozzá. Mert, ha belegondolunk, mi sem szeretnénk akaratunk ellenére eltölteni egyetlen napot sem, ahová nem önszántunkból mentünk.

John Bowbly brit pszichoanalitikus kidolgozott saját gyerekkori élményei alapján egy kötődéselméletet. A huszadik század elején az volt a trend a gyereknevelés terén, hogy nem mutatják ki a gyerekek felé túlzottan a szeretetet, nehogy az elkényeztetetté váljon. Bowbly ideje nagyrészét dadájával töltötte, édesanyát csak a délutáni teázások alkalmával láthatta. A nyári hónapok során azonban a nevelők nem tartottak a jómódú családokkal a nyaralókba. A pszichoanalitikus tisztán emlékezett rá, hogy a dadus nélkül sokkal jobban érezte magát. Annak alapján, hogy az anya hogyan reagál a gyerek szükségleteire, négyféle kötődési típust hozott létre: biztonságos kötődés, szorongó-ambivalens kötődés, elutasító-elkerülő és bizalmatlan elkerülő kötődés.

A kötődés nem csak a szülő-gyerek kapcsolatot határozza meg, hanem a kicsi kapcsolatát, a külvilággal, majd felnőttként az összes társas kapcsolatát is. Ezek a berögzült megszokások nagyon nehezen íródnak felül később.

Az a gyerek, aki úgy érzi, hogy szükségletei biztosan kielégülnek, gondozója gyorsan és rendszeresen kielégíti szükségleteit, biztonságosan kötődik. Felnőttként is magabiztos lesz a kapcsolataiban és barátságos. Akinek a szülei nem következetesek, azaz hol kielégítik a szükségleteit, hol nem, szorongó-ambivalens módon kötődnek majd. Felnőttként az összes kapcsolatát a gyerekkori szeretethiány hatja át majd. Aki gyerekként azt tapasztalta meg, hogy a szülei nem voltak elérhetőek, nem reagáltak a szükségleteire elutasító, elkerülő lesz. Azt a kép alakul ki benne, hogy a világ egy megbízhatatlan hely, így felnőttként az intim közelséget nem tudja majd kialakítani, a függetlenség lesz számára a legfontosabb. Ha gyerekkorban valakinek a gondozói kiszámíthatatlanul és bántalmazóan viselkedtek, bizalmatlan-elkerülő személyiséget neveltek. Felnőttként az ilyen ember kiszámíthatatlan érzelmileg, és akár bántalmazó kapcsolatban, szeretői státuszban is kiköthet.

Nem minden gyereknek ugyanazok az igényei. De John Bowbly megállapításai, miszerint a gyereknek a gondoskodás, a szeretet és az odafigyelés a legfontosabb, tényszerű.

Öt éves a kisfiam. A hétvégét az édesanyámmal töltötte, mert vele szeretett volna lenni. Ez volt a harmadik alkalom.

Forrás

Van úgy, hogy a nagyszülők nem fogadják el a döntéseinket. Mit tehetünk ilyenkor? Nézd meg a galériánkat!