Az apafigura – egy ideig azt hittük, vége a világnak nélküle
Kócos, de aranyos kis teremtmények voltunk, egy kisebb isten gyermekei, ahogy a filmcím mondja: a lelkünk kicsit recés szélű, a tartásunk dacosan hajlott, a mimikánk zombis. Otthon elvált szülő várt minket a kormos estében, a másik hétvégente új családdal terített meg nekünk gyors, feszült vacsorára. Pénteken kannás bort vedeltünk a pincekocsmában, és minden évben pont átszakítottuk a matek pótvizsga célszalagját, mert inkább a sarki kávézó biliárdasztalát szavaztuk meg katedrának. Paneldzsungelben laktunk vagy barátságtalan budai kertes házban, színtelenek voltunk, az élénkek, a rikítók átgyalogoltak rajtunk, napjainkra örökös rosszkedv, a fejünk fölé esőre álló felhő telepedett. Minden percben úgy éltünk, mint – ma már látom - a szentimentalista költészet lírai alanyai.
A Tanár viszont kiszúrta a láthatatlannak hitt kontúrokat, és mi annyira boldogok lettünk. Áhítattal közelítettünk hozzá, ahogy a hívők a lelki atyához, ő lett a házi istenünk, a kultúrhéroszunk, a kút, ahonnan kedvünkre merhettünk magunknak védelmet. Óvott minket önmagunktól, a tanári kar haragjától, a húsba szaladó késpengéktől, a sarki drogdíler alamuszi közeledésétől. Könyveket adott, filozófiáról, versekről beszélt, végighallgatta jammerolásunkat az otthoni sivárságról, kisöprögette a belsőnkben felhalmozódott mocskot. Neki élvezet volt a portörlés, nekünk színfogó elixír.
Kezdtük ugyanis kiszínesedni, kaptunk tőle formát, körvonalat. Befogtuk a fülünket az osztályellenzék irigynek gondolt sipítozása előtt, nem hallottuk meg, hogy nárcisztikus diktátornak hívják, aki a baromfiudvaron terelgeti kedvenc csibéit, sütkérezik az imádatban, mint egy filmsztár, a többieket, a „hitetleneket” pedig kizárja a látóteréből. Hurcoltunk neki saját poémákat tele elcsépelt hasonlattal, iskolatársaknak írt, elképesztően ciki szerelmes leveleket véleményezésre, olyan naiv bizalommal raktuk ki elé lelki limlomjainkat, mint a néni a piacon a megpuhult paradicsomot.
Egyszer – biztos hétfőn – bal lábbal keltem fel, és a rajongó pillantást otthon felejtettem. Mintha összebeszéltünk volna, a barátnőm is morcos volt, veszettül káromkodott a szünetben, irodalomórán poétikus szplínbe burkolózva ültünk az első padban. Talán nem köszöntünk? Vagy csak utólag tulajdonítok értelmet a káosznak?
Megtartotta az órát, utána behívott minket a tanáriba. Hivatalos, kimért stílusban beszélt, magázódott, gúnynevezett. Eldobta a szorgalomból írt Adys házi dolgozatomat, amibe az iránta érzett szeretetet is beleloptam. Széttépve, csíkokban bámultak ki a spirállapok a szemetesből, mint a csirkelábak.
Megalázó hónapok következtek. Mindent visszavett tőlünk, apránként, darabokban facsarta ki az utolsó gerezdjét is annak, amit két éven keresztül önzetlenül adott. Elszürkültünk, visszahalványodtunk. Nem értettünk semmit.
Hibáztattuk, utáltuk önmagunkat. Tudtuk, hogy nekünk kellett valami jóvátehetetlent elkövetni, hisz mi vagyunk a mulyák, az éretlenek, ő pedig felnőtt, ráadásul nem is akármilyen, a suli legjobb tanára, még mindig fess férfi, holott már elmúlt ötven. Neki jobban kell tudnia. Először félénken kérdeztünk, aztán könyörögtünk, árulja el, miben vétkeztünk, mi a bűn, amire ilyen könyörtelen lelki ütéssorozat a válasz. De az iskolaköpenyes isten nem mondta meg. Jéghideg volt a hangja, ellenünk fordította, mellkasunkhoz vagdosta a bizalmas vallomásokat, letette a telefont, nem látta a körvonalainkat többé.
A könnyek lassan felszáradtak. Elfogadtuk, mint mindenki más, hogy az élet már csak ilyen. Bőkezűen oszt egy darabig, aztán egyszer csak visszavesz mindent anélkül, hogy magyarázatot adna. Aki a világot megfeji, adózzon is neki! A szeretet éles tükörszilánk, megkarcol, emberevő szörny, megcsócsál, aztán kiköp, vagy szappanbuborék, szétpattan, tovaillan, nincs senki, aki megállíthatná.
Néhány hónap után békülést kezdeményezett, de mi akkor már más emberek voltunk. A rajongó csibék felnőttek, zárkózott arccal hallgatták végig a kioktatásnak álcázott gyónást, az elkésett és esetlen szóáradatot a csúnya beszéd és viselkedés helytelenségéről, a pedagógiai célzatú szeretetmegvonásról. Néztük a tanár úr mimikáját és rájöttünk, mi még nem vagyunk zombik, de ő már tényleg az, és akkor végleg szekularizáltuk, láttuk a vécén ülve, a feleségével perlekedve, a közértben akciós konzerv után ágaskodva, a valódi életében, ahogy érzelmi romturista módjára elhanyagolt, árva csibékről ábrándozik, akik még csodálják és rajonganak érte, mint a fiatal nők tovatűnt, napsütötte időkben. Aztán közepes színekbe öltözködtünk, és mert nem volt jobb dolgunk, vártuk, hogy érettségi után, távol ettől a helytől új harcokba fogjunk új szeretetekért, és csalódjunk, mert ez a világ rendje, nem történhet másként. Már nem hittünk az apákban.