Ha igazán őszinte akarok lenni... de az akarok lenni? Ki szereti, ha megbélyegzik?

Ha igazán őszinte. Tehát. Negyvenegy voltam, amikor kipróbáltam. Mármint az igazmondást. Október volt. Susogtak a kertben a falevelek, zuhogott az eső, a sötétlő ég ősi hangulatot árasztott. Nyers, fagyos, rideg világ. Kibámultam az ablakon. A falatkákra gondoltam, amiket besöpörtem a szemetesbe, mert sokan nem jöttek el. Még mindig a vírus. Nekünk pedig nem volt kedvünk hazavinni. Az ember nem rakja el egy halotti tor maradékait.

Anya nálunk aludt, ez pedig fokozott terhet rótt a családra. A férjem bevonult a nappaliba dolgozni. Katica nyafogott kicsit, de végül átengedte a szobáját. Anya kilencig ki se dugja az orrát az ágyból. A gyerekkoromra gondoltam az ablakban állva, amikor egyedül ültem a hideg konyhakövön, fakockákkal játszottam, és vártam, hogy végre felébredjen.

Pontban kilenc óra tízkor jött ki a szobából. Tornázott, látszott az elégedett arckifejezésén. Amikor meglátta, hogy az ablakban állok görnyedten és lomposan, gyászosra igazította a vonásait. Hamis volt, mint a bizsu a nyakában. Anyám nagyon értett hozzá, hogy műanyag viselkedésével az első pillanatban elriassza magától az embereket.

Odajött hozzám, vigasztalóan veregette a vállamat. Mintha csak jó haverok lennénk.

- Szép temetés volt. – Talán esküvőről beszél? – Ügyesen megszerveztétek.

- Kösz. - válaszoltam, és azon tűnődtem, vajon provokál-e. - Lilla jó asszony volt. – sóhajtotta, és vágyakozó pillantásokat vetett a hűtőre. Talán arra várt, hogy kiszolgáljam. Nem csináltam semmit, így folytatta.

- Ahogy az egész életét feláldozta a családért... Lemondott a munkáról, a barátokról, csak folyton otthon ült és a gyerekeivel foglalkozott egész nap…

- Anya. - kezdtem figyelmeztetően. - Most mi van? Rosszat mondtam? Így volt, nem? - itt még meghátráltam. Folytatta. - Mindig tiszteltem. Olyan csendes volt, olyan odaadó, annyira szerette a családot. Vele mindent meg lehetett csináltatni. Sose mondott nemet. Egyszerűen nem ismerte ezt a szót. Olyan egyszerű volt, mégis nemes. Olyan...

És így tovább. Dicséretnek álcázott végeláthatatlan gúnyolódás. Nem tudtam hova tenni a kezem, így nekiálltam elmosogatni a makulátlan tiszta edényeket. Anya pedig nem kapcsolt. Csak mondta, mondta a magáét. De minden türelem elfogy egyszer.

- Tudod mit? - fordultam felé egy hosszú mondat közepén. - Lehet hogy Lilla nem csinált karriert. Lehet, hogy megalkudott néhány dologgal. Az viszont biztos, hogy nagyon szerette az embereket. Jobban, mint akárki más, akit ismerek. Engem is olyan kevesen fogadott, amilyenre fel se voltam készülve. És most meghalt. Nem függesztenéd fel legalább néhány napig a beszólogatást?

Vérvörös lett. Nem szokta meg, hogy rámutatok a gonoszságaira.

- Fel se voltál készülve. Ez nekem szól, ugye? Én vagyok az, aki nem tanította meg neked a szeretetet... De megint elfelejted, hogy valakinek pénzt is kellett keresnie, hogy legyen miből enned. Elfelejted, hogy..

- Nem akarok erről beszélni. A régi nóta. - szakítottam félbe. - Csak annyit kérek tőled, hogy... Egy kis kegyeletet. Lilla sokáig volt beteg, de nem mutatta. Nem volt könnyű se neki, se nekünk. Nem érdemli meg ezt a hangot, és mi sem.

-Nem érdemli meg... - szinte megvető volt a hangja. - Te csak a mártírokat szereted, ugye? Képtelen vagy megérteni az én szempontjaimat. Lilla a csodálatos, az odaadó, a figyelmes! Aki egy szoknyát nem vett magának soha, nehogy megvonjon valamit a gyerekektől. Lilla, akit mindenki szeret! És én? Én, aki végiggüriztem az egész életemet? Aki nem utazott el Görögországba, mert neked felvételid volt? Aki szakított Ferivel, mert te nem szeretted őt? Aki..

- Ferivel nem azért szakítottál, mert én nem szerettem, hanem mert túl kevés volt a pénze. - mondtam higgadtan, de meg se hallotta.

Csak darált, mint egy verkli. Nem szóltam többet. A nyugalom megtette a maga pszichológiai hatását. Anyám ingerült hangja elhalt a távolban, mintha valaki megkönyörült volna rajtam, és lecsavarta a hangerőt. Néha ránéztem, ahogy mosogattam újra és újra a patika tisztaságú edényeket. Lemosta rólam is a mocskot. Anyósom alakja rajzolódott ki anyám mögött. Állt vagy inkább lebegett a konyha közepén, felém nyújtotta a kezét, elvette a szivacsot és a poharat. Van neked jobb dolgod is. Neked is lenne, válaszoltam. Nincs. Már csak ennyi dolgom van. Mosolygott. Simogatott a hangja, mint a bársony. A bágyadt őszi napfény glóriát vont a feje fölé.

Hogyan valljam be, hogy őt sokkal jobban szerettem az anyámnál? Talán megvetnek érte, hisz nem eléggé szeretni azt, aki a világra hozott, nem kimondottan szimpatikus. De így van. Lillát szerettem úgy, ahogy anyámat kellett volna, ha a természet rendben teszi a dolgát. Most pedig, hogy meghalt, nemcsak a férjem maradt árván, hanem én is. Helyette itt áll mellettem ez a locsogó, félidegen asszony, aki az anyámnak nevezi magát, és akiből csöpög a rosszindulat és a féltékenység. Soha nem tudtam vele beszélni. Tizenhét évesen költöztem el a házából. Inkább a kollégiumot választottam, mint ezt a mérgező légkört. Nem bocsátotta meg nekem, hogy önállóvá váltam, hogy nélküle is tudtam boldogulni. A férjemet kritizálta, a munkámat, a gyerekeket kritizálta. És még az anyósomat is szidta a maga édeskés, plasztik módján. Akiben minden megvolt, ami belőle teljesen hiányzott.

Persze nem mondhattam meg neki, hogy Lilla volt az én igazi anyám. Mire lett volna az jó? Inkább becsuktam a szemem és a fülem, és hagytam, hogy panaszos hangja elússzon a távolban. Holnap hazautazik, gondoltam, és egyhamar nem látjuk újra. Így mindenkinek jobb lesz.

A galériában olyan mérgező szülői mondatokat mutatunk, amik többet ártanak, mint gondolnád.