Ez a cikk az Éva egy korábbi lapszámában jelent meg.

Valamikor késő kamaszkoromban volt egy év, amikor úgy döntöttem, én nem akarom ünnepelni az anyák napját. Nem voltam különösebben lázadó kamasz, nem emlékszem, hogy lett volna olyan időszakom, amikor elutasítottam anyukámat vagy minden erőmmel harcoltam volna minden ellen, amit ő képvisel. Az ő elmélete szerint annyira kifárasztottak nap mint nap az uszodában, hogy arra már végképp nem maradt semmi energiám, hogy este még vele is megvívjam az életkori sajátosságként kötelezően előírt csatákat. Így viszonylag békében és erős klórszagban teltek ezek az évek, egészen eddig a május vasárnapig.

Puszi, ölelés, ajándék

Épp azt a korszakomat éltem, amikor túlcsordultam a materiális világ elvárásaival, amik csak arra ösztönöztek, hogy vásárolj, költs még több pénzt, fogyassz még több terméket. Egyszerűen nem éreztem mást ezzel az ünneppel kapcsolatban sem, mint hogy csak arról szól, hogy egy újabb csokor virágra költsek (hogy aztán néhány nap múlva a szemétben landoljon elszáradva), hogy egy újabb doboz édességgel és valami bugyuta képeslappal hagyjam el valamelyik bevásárlóközpontot. Sosem voltam az a nagyon kreatív ajándékvásárló, számomra az ajándékozás inkább nyűg, minden boldogságot jelentő szeretetnyelv, úgyhogy általában a fentebb említett virág-csoki-képeslap háromszögben mozogtam komfortosan a különböző ünnepek közeledtével.

Úgy gondoltam, anyukám, ahogy a legtöbb makacs hülyeségemet, úgy ezt is viszonylag könnyen veszi, kicsit felhúzza a szemöldökét, ő természetesen felköszönti az anyukáját, majd néhány mélyebb lélegzetvétel után túllendül a kérdésen.

Valamikor a nap közepén tudatosult bennem, hogy mennyire, de mennyire megbántottam. Először nem akartam komolyan venni a jeleket, de amikor már könnyek is jelezték, hogy mennyire szíven találta a dolog, akkor szembe kellett néznem a tapintatlanságom súlyával. A következő emlékképem, hogy naplementében szavalom az „orgonaágát” egy hatalmas csokor virággal, képeslappal és egy plüssmacival a kezemben (ne kérdezzétek, fogalmam sincs, miért éreztem úgy, hogy közel 20 évesen ezzel tudom kompenzálni a tévedésemet a 45 éves anyukám előtt). Próbáltam menteni a menthetőt.

Teltek-múltak az évek, minden évben becsülettel vettem a virágot, a csokit, tán még képeslapot is küldtem, majd szépen lassan el is homályosult ez az emlékkép. A memóriám már épp az utolsó leplet húzta volna rá, amikor Barni első anyák napi ajándékát tartottam a kezemben és az egész testemet átjárta a boldogság és a csontig hatoló, semmi mással össze nem hasonlítható szeretet. És ekkor az emlékezetem legmélyebb bugyrából előtört ez a történet.

Hirtelen megértettem, mit jelent egy anyának ez a kis gesztus a gyerekétől. Hogy jó esetben folyamatosan érezzük a szeretetet, a megbecsülést, az érzelmi kötődést a gyerekünkkel, de mégis valahogy más erről anyák napja alkalmával visszajelzést kapni: hogy minden egyes ölelés, puszi, apró ajándék számít, mert nem lehet elég szeretet kapni tőlük.

Megingathatatlan bástya

Imádom az anyukámat, és amióta nekem is naponta döntéseket kell meghoznom a gyerekemmel kapcsolatban, még inkább értékelem azokat, amiket ő hozott meg az én életemben. Amikor a születésemkor eldöntötte, hogy átlagos gyerekként fog nevelni, nem pedig fogyatékosként. Azt hiszem, innen fakad az a rendkívül erős önképem, amelyben semmi jelentősége nincs annak, hogy hány ujjam van. Vagy amikor nem kapott le a fém mászókáról 3 évesen, hanem becsukta a szemét, összeszorította a fogát és minden erejével arra koncentrált, hogy ne egy puffanást halljon következő pillanatban, hanem az elégedett kacajomat. Ezzel segített hozzá, hogy a világot izgalmas, biztonságos, felfedezésre váró helyként tartsam számon.

Amikor mint egyedülálló szülő pedagógusfizetésből oldotta meg azt, hogy rendszeresen tudjak úszni járni, mindig jusson száraz fürdőruha, megfelelő energiát biztosító táplálék és legyenek kikapcsolódást jelentő programjaim. Pedig akkor még fogalma sem volt, hogy együtt ünnepelheti velem a paralimpiai aranyérmemet Sydneyben, majd Athénban. Tíz éven keresztül állt mögöttem megingathatatlan bástyaként és asszisztálta végig az egész úszópályafutásomat. Hozta reggel az iskolatáskámat az uszoda elé, rohant haza kiteregetni a vizes holmimat, majd futott a szakközépiskolába tanítani. Este meleg étellel várt otthon és soha nem éreztette velem, hogy ez részéről áldozat lenne.

Aztán 20 éves koromban elengedett. Akkor úgy tűnt, hogy csak Bécsbe és csak néhány hónapra, valójában akkor engedett bele a saját életembe, akkor vált szét a két évtizeden át tartó szimbiózisunk. Onnantól kezdve értelmezhető a kapcsolatunk két felnőtt ember együttműködéseként, amiben persze voltak, vannak és lesznek is viták, de alapvetően mindketten törekszünk arra, hogy megértsük a másik álláspontját, élethelyzetét, személyiségét egy-egy feszültebb helyzetben.

Aztán ebből az érett, felnőtt barátságra hajazó szerepből léptünk át egy újabb szakaszba, ahol belőlem anya lett, anyukámból nagymama. Ez egy teljesen új, mindkettőnk számára ismeretlen szerep volt, amibe bele kellett tanulnunk, újra kellett értelmeznünk saját magunkat és új alapokra helyezni a kapcsolatunkat. Izgalmas, néha felszabadító, néha megrázó folyamat volt értelmezni a gyerekkoromból felvillanó emlékképeket, helyzeteket, az anyukáim reakcióit majd ehhez képest meghatározni a saját anyai identitásomat. Hogy mi az, amit mindenképpen úgy szeretnék csinálni, ahogy ő és mi az, amiről én másképp gondolkodom.

Hatalmas élmény látni azt az érzelmi cunamit, amivel négy éve árasztja el az egy szem unokáját, aki a világ közepe számára, és akit a szülői felelősségtől mentesen, önfeledten imádhat nagymamaként úgy, ahogy csak bír. Közben igyekszik szem előtt tartani engem is és figyelembe venni a nevelési módszereimet még akkor is, ha nem mindegyiket érti meg azonnal vagy látja a mögötte húzódó elméletet (vagy Google keresőszót).

Könnyebb volt elfogadni a hibáit úgy, hogy tudom, egyszer az én kisfiam is látni fogja az enyéimet, lesznek olyan döntéseim, amikért végtelenül hálás lesz, olyan mondataim, amiket majd úgy emleget, hogy meghatározták a sorsa alakulását, és lesz, amivel nem ért egyet. Amiért neheztel rám és amit majd elmesél a pszichológusának, akihez azért jár majd, hogy kisimítsa azokat a ráncokat a személyiségén, amik a lelkiismeretes vasalásom ellenére is rákerültek, ottmaradtak.

Facebook:

"Épp azt a korszakomat éltem, amikor túlcsordultam a materiális világ elvárásaival, amik csak arra ösztönöztek, hogy vásárolj, költs még több pénzt, fogyassz még több terméket."