Ne dajkáld, mert hozzászokik!

Minek kötöd magadra, nem kényelmes neki!

Ne aludj vele együtt, mert soha nem fog egyedül aludni!

Ne is altasd magadon, mert soha nem fogod tudni majd letenni!

A legnagyobb badarságok ezek a mondatok, amiket hallhat egy édesanya és a létező legrosszabb tanácsok, amiket egy anyának adhatunk. Persze, tudom, hogy a suttogós, meg a spenótos gyereknevelési módszer nagyon kecsegtető, mert az éjszakázó, fáradt anya mindent kipróbál, csak hogy végre újra aludhasson, hogy nyugodt éjszakái lehessenek. Hogy újra egyedül lehessen, hogy kicsit leváljon róla a gyerek, a baba, a csecsemő.

Írtam már arról, hogy én nem vagyok sem együtt alvás, sem pedig külön alvás párti. Továbbra is az igény szerinti alvásnak vagyok a híve. Az én 5,5 éves kisfiam is még a mai napig van, hogy a külön szobájukban, az emeletes ágyában szeretne aludni és van, hogy este azt kéri, hogy hadd aludhasson velem, velünk kint, a nagy ágyban.

De amikor pici voltak, akkor sem volt kérdés, hogy amíg kéri és amíg elbírom, dajkálva altatom-e el. Mert biztos voltam benne, hogy új jó neki. 9 hónapig hordtam a szívem alatt. A szívem alatt! Azaz számára 9 hónapon keresztül az én szívemnek a dobogása az egy teljesen normális, átlagos, magától értetődő, megszokott hang volt. Az élet hangja, amit a fogantatásától hallgatott egészen addig, ameddig világra nem jött. Gondoljunk csak bele, milyen rémisztő lehet a számára, hogy 9 hónap után egyszer csak megfosztják ettől a számára mindig is létező hangtól. És aztán nem is véletlen, hogy a kisbabák többsége egy pillanat alatt megnyugszik, sőt el is alszik, amint anya kézbe veszi, a mellkasára fekteti, hiszen újra hallja az ismerős hangot, újra tudja, hogy jó helyen van, nem érheti baj. Anya ott van.

Akkor is tudtam ezt, most is tudom, a 2,5 éves kislányunkat sokszor még a napjainkban is van, hogy kézben dajkáljuk el az apukájával. Mondjuk többnyire az apukája szokta, mert a "fekvő felület" nagysága és teherbírása is jobb. :) De ha úgy alakul, én is összeszedem minden erőmet. Pláne idén február óta.

Február 17-én veszítettem el az édesanyámat. Gyakorlatilag egyik napról a másikra. Nem volt megelőző tünet, vizsgálatok, várakozás a diagnózisra, hetekig tartó kezelések, lehetőség a felkészülésre, a távozásra. Gyakorlatilag egyik napról a másikra elveszítettem az Anyukámat, 4 nappal később pedig a teste is feladta a harcot. Az utolsó napon felkészítettek rá, hogy nem fog már sokáig tartani. Búcsúzzak el. Jaj, annyit gondolkoztam, hogy szabad-e ilyet megosztani mással, veletek... de igen, szeretném azért elmesélni, hogy értsétek, miért is írok az anyai szívhang jelentősségéről, mert csak így tudom átadni, így fogjátok igazán érteni.

Szóval: búcsúztam. Búcsúztam egy intenzív osztálynak nevezett, 5 ágyas, maximum 15 négyzetméteres kórteremben, nővérek és más, jobb és rosszabb állapotban lévő beteg között az Anyukámtól. Anyukámtól, aki csupán 54 évvel ezelőtt még maga is dajkált engem. Akinek a szívhangja kíséretében fogantam meg és hallgattam azt 9 hónapon át, a születésemig. Aki a mellkasán altatott és nyugtatott, ha arra volt szükségem.

Hogy mit mond majd neki? Vagy mit tesz? Hogy elmondja, hogy mennyire szereti? Hogy milyen hálás neki? Hogy megpuszilgatja, hogy simogatja a meleg kezét, hogy megnézi, meghallgatja, hogy dobog a szíve? Hát én ezt tettem. Nem gondolkoztam, ez jött. Odatettem a mellkasára a kezem (csak úgy fértem hozzá), pont a szívéhez, hogy érezzem, hogy utoljára érezhessem, hogy dobog a szíve. A szívhang, ami engem is mindig megnyugtatott. A szív, ami aznap este utoljára dobbant egy nagyot. Az anyukám szívhangja, amit én már soha többé nem hallhatok. Nem érezhetek.

Amíg élek, soha, de soha nem fosztom meg a gyermekeimet annak a lehetőségétől, hogy erre a hangra nyugodhassanak meg vagy alhassanak el és hogy tudják, érezzék, itt vagyok nekik. Anya amíg él, mindig itt van nekik.

Bár már azt is tudom, hogy utána is.

Nem tudod, mit mondj egy gyászoló ismerősödnek? Ezeket ne: