Apa és Apu: Egy magyar szivárványcsalád története

szivárványcsalád,lmbtq+, Forrás: Családi archívum
Interjú az ország egyik kedvenc szivárványcsaládjával, akik választ adnak arra a kérdésre, miért nincs az ég világon semmi gond azzal, ha egy kisfiúnak Apa és Apu a szülei.

Ez a cikk eredetileg a Famiily.hu-n jelent meg.

Kétszer is megkérdezték (legalább) Marciék, hogy biztosan szeretném-e ezt az interjút. És én kétszer is elmondtam (legalább), hogy száz százalékig biztos vagyok benne, hogy igen. Egy családi weboldal vagyunk, ők pedig egy család. Két apával és egy örökbefogadott gyerekkel. Ők így egy család. A beszélgetés során azt mondták, hogy valahol szomorú, hogy 2020-ban még hírértékű a történetük. Abszolút egyetértek ezzel. És pont ezért voltam biztos abban, hogy szeretném ezt az interjút, hogy mondjuk mire az én gyerekeim nagyobbak lesznek, már egyáltalán ne legyen hírértékű, hogy egy családban egy Apa és egy Apu van.

Mikor és hogyan kezdődött a ti történetetek?

Marci: Egy buliban találkoztunk először, 9 éve, de akkor még nem a házasság és a gyerek járt a gondolatainkban.

Ádám: Egyéjszakás kalandnak indult, mondjuk ki szerintem nyugodtan. De végül, mint azt a mellékelt ábra is bizonyítja, nem az lett.

M: Az első randin meg is beszéltük, hogy 3 gyereket szeretnénk. Csak az nem volt biztos még akkor, hogy együtt. De nekem ezt kifejezetten fontos volt már a legelején tisztázni. Én ugyanis – bármilyen furán hangzik is ez az én számból – nagyon konzervatív vagyok. Nekem fontos a család, a házasság, a gyerekek. Mindig is nagycsaládot szerettem volna, csak azt nem tudtam soha, hogy ez hogyan valósul majd meg. Abban biztos voltam, hogy számomra nehezebb lesz.

Á: Egyébként nagyon konvencionális párkapcsolat a miénk. Összejöttünk, randiztunk, összeköltöztünk, aztán jött az eljegyzés, majd a „házasság” – vagyis ugye amire itthon lehetőség van: a bejegyzett élettársi kapcsolat.

És akkor jöhetett a következő lépcsőfok: a gyerek.

M: Mivel az elejétől fogva beszéltünk róla és tisztáztuk is, így igen, egyre többet gondolkodtunk rajta és került szóba közöttünk a gyerek téma. De nem volt kitűzve, hogy na ekkor és ekkor kéne jönnie.

Á: Aztán Marci egyik barátnője átküldött egy cikket egy meleg srácról, aki örökbefogadott – itt Magyarországon. Emlékszem, akkor az olyan mellbevágó volt, hogy ez egy létező dolog, itthon is. Fel is vettük vele a kapcsolatot, találkoztunk és nagyon hálásak vagyunk neki, mert nagyon sok mindenben segített nekünk, hogy mire készüljünk, milyen papírok kellenek, stb.

M: És akkor be is adtuk a kérvényt.

Külföldön egy meleg párnak azért több lehetősége van, ha saját gyereket szeretne.

M: Igen, bár a béranyaság csak Amerikában működik, itthon illegális. De őszintén, mi nem is gondolkoztunk másban, mivel mindig is örökbefogadás pártiak voltunk.

Évben hol járunk? Mikor adtátok be a kérvényt?

M: 2015 áprilisában voltam a TEGYESZ-ben először. Elkezdtük a beszélgetést, végig csináltuk a folyamatot. Fél év alatt ment át, csak aztán augusztusban „összeházasodtunk”, ami picit lelassította a folyamatot. Mivel megváltozott a családi állapotom, azelőtt „csak” papíron éltünk egy háztartásban, így meg bejegyzett élettársi kapcsolatba kerültünk, így felül kellett vizsgálni a dolgot. És bár előtte is csináltak Ádámnak (is) pszichológiai vizsgálatot, ezután ezt meg kellett ismételni. Ott kicsit ment a ping-pongozás a hivatalok között. De az ügyintézőnknek nagyon sokat köszönhetünk.

Azért ezt jó hallani.

Tudod, amikor találkoznak velünk, a hús vér emberekkel, amikor nem csak egy akta vagy, akkor egész más lesz minden, máshogy állnak hozzánk.
mondta Marci.

Á: Ezért is vállaljuk az egészet az arcunkkal, hogy más hasonló helyzetben lévő párnak erőt, bátorságot, reményt adjunk azzal, hogy látják, hogy sikerülhet. Sok meleg és nem meleg is ír egyébként azóta nekünk, kérnek tanácsokat és segítünk is, akinek csak tudunk, ahogy anno nekünk is segítettek. Bevállaltuk, hogy törjük a jeget.

Jellemző egyébként a meleg párok körében, hogy bár valójában nagyon szeretnének gyermeket, de az esélytelenek nyugalmával inkább bele se vágnak vagy túlságosan félnek a nehézségektől?

M: Igen, azt kell mondjam, sok esetben úgy állnak hozzá, hogy úgyse fog sikerülni, pedig egyébként szeretnének. De a legtöbb esetben inkább nem tudják, hogy hogyan lehetne saját gyerekük, mert nincsenek információik a lehetőségekről, ahogy nekünk sem voltak, pedig tájékozott embernek tartom magunkat.

Sokan? Csak azért kérdezem, mert látom magam körül, hogy egy heteroszexuális kapcsolatban többnyire – tisztelet persze a kivételnek – a nők szokták bedobni a ’jöhetne most már a gyerek’ témát. Két férfi esetében mi a helyzet?

M: Szerintem ebben sem lehet általánosítani. Sok férfi akar gyereket, függetlenül attól, hogy heteroszexuális vagy meleg. Nem csak a nők vágynak a gyerekre.

Mi is úgy lettünk nevelve, hogy legyen gyerekünk és ez nem is változott. Közben meg sok hetero párról is tudjuk, hogy nem akarnak gyereket. És ez tök oké – szerencsére mindenki eldöntheti maga, melyik utat választja.
mondta Ádám.

És akkor térjünk is vissza a ti utatokra: miután eldöntöttétek, hogy akkor szeretnétek örökbefogadni és elindítottátok a szükséges dolgokat, ahhoz képest mikor történt ténylegesen valami?

M: 2015. októberében kaptuk meg a határozatot és 2018 januárjában csörgött a telefon. Akkor csörgött először és utoljára is. 🙂

Várakozással teli (bő) 2 év lehetett. Mi egyébként ennek a folyamata? Mi alapján csörög, illetve csörgött nálatok a telefon?

Á: Huhh, hát ez nem egyszerű téma.

Az alapvető szabály az, hogy mi egyedülállóként fogadunk örökbe. Hitelt vehetünk fel együtt, gyereket azonban nem fogadhatunk örökbe együtt.

Szóval Marci a hivatalos gyám. Egyébként egyedülálló nők is nagyon sokan fogadnak örökbe. Konkrétan az évenkénti 750 örökbefogadásból 25-30% az egyedülálló nő. Pedig ugye az egyedülállók az utolsók a sorban.

Ja, mert hogy van egy lista, hogy kvázi kit hívnak fel először?

Á: Igen, vagy egy priorizált lista: első a család (anya-apa, házasok-e, van-e nagytesó), utána jönnek az egyedülállóak. Utána már csak a külföldi örökbefogadók vannak.

Valamiért azt feltételezem rólatok, hogy nem nagyon válogattatok, vagy X-eltetek ki dolgokat, hogy milyen NE legyen a leendő gyermeketek.

Á: Igen, ugye a papírok beadásakor ki kell tölteni, hogy milyen nemű és életkorú gyermeket szeretnénk örökbefogadni, és a megjegyzés rovatba be lehet írni, hogy bármilyen származást elfogadunk. Bár ezt az egészségügyi listát az örökbefogadói tanfolyam elvégzéséig nem is lehet kitölteni.

Meséltek a tanfolyamról?

Á: Igen. 2 hétvége és olyan modulokból áll, ami felkészít mindenre. Papírok, hivatali teendők, pszichológiai modul, kit hogyan kezelj. Mit csinálj a gyerekkel, ha 5 évesen azt mondja, hogy te nem is vagy az „apám”. De hívtak olyan, már felnőttet is, aki örökbefogadott gyermek volt. És akkor itt mondják el azt is, hogy kell kitölteni az egészségügyi listát. Mert ha az van, hogy végtag nélküli, az lehet láb nélküli, de azt is jelentheti, hogy a kisujjról egy ujjperc hiányzik. Ez az a rész, ahol kíméletlenül őszintének kell lenni magaddal, hogy mit tudsz bevállalni, hogy mivel tudnál együtt élni.

M: Minden tiszteletünk azoké, akik például súlyosan fogyatékos gyermeket is örökbefogadnak. Mi ezt nem mertük bevállalni. 0-3 év közötti, bármilyen nemű, bármilyen származású gyermeket szerettünk volna, ebben reménykedtünk, ezeket is jelöltük be. A halálos beteget és a súlyosan fogyatékosat zártuk ki.

Á: Egyébként ez az örökbefogadás nagyon érdekes dolog. Nekünk például minden nehézsége ellenére az egész egy örömteli folyamat volt. A papírmunka, a TEGYESZ-szel való találkozás, minden. Gondolj bele, hogy az örökbefogadásra jelentkező hetero házaspárok nagy, azt hiszem 90 százaléka túl megy azon, hogy nem lehet gyereke. Nekünk viszont ugye nem volt meg ez az úgynevezett gyász folyamat, hogy nem lehet saját gyerekünk, hiszen nekünk gyakorlatilag nem volt más lehetőségünk.

És gondolom milyen öröm volt kicsivel több, mint 2 évvel később. Mert hogy 2018 januárjában megcsörrent a telefon.

Á: Igen! Nagyon izgatottak voltunk! Miután a telefonban megkérdezték, hogy nyitottak vagyunk-e, bementünk irategyeztetésre. Elővesznek egy hosszú papírt, felolvasnak mindent.

M: A végén aztán megkérdezték, hogy szeretnénk-e látni képet Andrisról.

Hát, az nekem szerelem volt első látásra.

Azért kértünk gondolkodási időt, alaposan átbeszéltük itthon együtt is, és a családdal, szüleinkkel, barátokkal is alaposan átrágtuk. Végül úgy döntöttünk, hogy belevágunk.

Á: Egyébként belegondolva ez durva, hogy egy fotó alapján kell megmondani, hogy akarod-e látni élőben is. Aztán pedig meglátod élőben, és akkor pedig nincs mese: el kell döntened, hogy akár 70 évet is le tudnál-e vele élni. Szerintem ez egy másik olyan pontja az egész folyamatnak, amikor nagyon őszintének kell lenni magaddal.

Mikor láthattátok először?

Á: Mivel sokáig nem gondolkodtunk, így végül 1 hétre rá volt egy úgynevezett rápillantás. Ez az, amikor először meglátod élőben, de amikor a gyerek nem tudja, hogy most megnézik.

M: Emlékszem, egy 10 nm-es szobában voltunk, aránylag sokan. Mi beszélgettünk a nevelőszülőkkel, de nem léphettünk kapcsolatba a gyerekkel. Nagyon meg is voltunk akkor szeppenve. De akkor ott, rögtön el is döntöttük, hogy szeretnénk örökbefogadni Andrist.

Mennyi idős volt ő akkor?

Á: 16 hónapos. Még nem volt másfél éves.

Ezután gondolom felgyorsultak az események – ráadásul nektek nem is volt 9 hónap várakozási, felkészülési idő, hiszen nem tudhattátok, mikor érkezik A hívás.

M: Egy nagyon kemény időszak volt. Gondolj bele, nekünk csupán 2-3 hetünk volt rendbe szedni az életünket, kialakítani egy gyerekszobát, készen állni egy gyermek érkezésére, megbeszélni, hogy ki marad itthon, szólni a munkahelyünkön, ahol bár tudtak a szándékunkról, de ugye ez nem volt tervezhető, szinte azonnal szabit kellett kivennünk.

Á: Mert ugye közben elkezdődött az ismerkedés is. Ez 2-3 hétig tartott. Ceglédre jártunk le, minden áldott nap reggel 7-re ott voltunk, ismerkedtünk és csak este jöttünk haza. A babaszobát az utolsó napokban csináltuk, mert azért volt bennünk egy félsz, hogy nem sikerül a „barátkozás”.

M: Éjjel szereltük össze a bútorokat, aztán hajnalban keltünk és mentünk Ceglédre.

Ez tényleg kemény lehetett, ráadásul egyik pillanatról a másikra.

Egy emocionális hullámvasút az egész. Emlékszem, volt egy olyan pillanat, hogy felhívtam anyukámat és elsírtam magam. Kemény időszak volt az is.
idézte fel Marci.

De nagyon hálásak vagyunk a nevelőszülőknek, sokat segítettek nekünk.

Á: És akkor eljött a nap, amikor hazahoztuk. Innentől kezdődik a 30 napos kihelyezés, amikor még meggondolhatod magad. Tudom, durván hangzik, de érthető és valahol jó is, hogy van ilyen. 1 hónap múlva viszont bemész a gyámhivatalba, ahol határozatra emelkedik a kihelyezés és aztán mehetsz az anyakönyvért. Onnantól viszont már nincs visszaút, nincs fellebbezés. Ez volt nálunk 2018. május elején és onnantól vagyunk mi család. Pont a napokban 2 éve.

Milyen volt az első nap?

M: Hű, nagyon izgultunk. Reggel hoztuk el Andrist és emlékszem, amikor beléptünk a lakásba, az volt az első gondolatom, hogy ebből nincs visszaút, ez nem 1 évig tart. Ő most már mindig itt lesz.

Ki maradt aztán "otthon" Andrissal?

M: Az első 2-3 hónapban én, aztán a nyár végén Ádám. Szeptembertől pedig Andris ment bölcsibe. De egyébként nagyon jó gyerek volt, tudtam mellette időnként dolgozni is. Ráadásul a munkahelyeink is nagyon rugalmasak voltak, szóval tényleg nagyon nagy szerencsénk volt.

Az egy dolog, hogy tényleg elég gyorsan, szinte egyik pillanatról a másikra kellett szülővé válnotok, de ti tényleg nagyon komolyan beleástátok magatokat a témába. Ha jól tudom, Andris Pikler-bölcsibe jár!? (Azóta Andris már ovis - a szerk.)

Á: Igen. Egyrészt egy pillanat alatt átalakult az értékrendünk. Már nem arról szól az életünk, hogy melyik éttermet próbáljuk ki, hova utazzunk. Más a prioritás. A gyerek és a mi, a család az első. Ezért már amikor vártuk Andrist, gyorsan, de annál mélyebben ástuk bele magunkat ebbe a gyereknevelés dologba. Egy barátnőnk ajánlotta Kim John Payne ’Egyszerűbb gyermekkor’ című könyvét, és nagyon megtetszett nekünk ez a módszer. Ehhez illő bölcsit is kerestünk és szerencsére az otthonunkhoz közel találtunk is egyet.

M: De elmentünk például pszichológushoz is párterápiára. Jó, tudom, hogy csak egy alkalom volt, de az a 2 óra, hogy csak mi voltunk és csak magunkról beszélgetünk, szerintem nagyon jót tett nekünk. Egy csapat vagyunk, és együtt csináljuk végig.

Ez tök jó és tényleg példamutató. A Pikler módszer miatt nem megy egyébként például most se nálatok a tévé valami mesével? (Az interjút Marciék otthonában veszem fel ugyanis – a szerző)

M: Igen. Ugye a módszer lényege, hogy hagyjuk a gyereket gyereknek lenni, nincsenek különleges foglalkozások, önálló játék van. Hagyjuk, hogy a gyerek gyerek legyen, hogy néha unatkozzon, mert az unalom csodákra képes az ő korukban, beindítja a kreativitásukat. De például nem kell sehova járnia sem – mármint különórára. Majd később, ha akar, sportolni, vagy bármit, azt persze lehet. De semmi nem kötelező. Tévénézés se nagyon van. Este és reggel van 10-10 perc. Azt nagyon várja és ennyi elég is neki.

Nehéz volt egyébként hozzászoknotok, hogy mostantól egy gyerekhez kell igazítanotok az életeteket, a napjaitokat? És a napirend kialakítása?

Á: A napirenddel nem volt gond, hiszen gyakorlatilag egy kész gyereket kaptunk. Olyan nevelőszülőktől jött Andris, ahol 3 nevelt és 2 saját gyerek volt. Na ott nagyon kemény napirend volt: ki mikor kel, eszik, alszik. Mi nekünk ezt gyakorlatilag „csak” meg kellett tartanunk. Délután 4 órát aludt, éjjel 12-t. Áldott jó gyerek volt, szóval így könnyű dolgunk volt.

M: De nem csak ebből a szempontból. Andris például soha nem hisztizett, mindig azt csinálta, amit mondtunk, mindent meg lehetett vele beszélni. Emlékszem, úgy fél év eltelt, és akkor kezdett el dacolni, hisztizni, hú, akkor nagyon megnyugodtunk. 😀

Á: Egyébként nekem is nagyon fontos a napirend és a szokások. A közös vacsora például szent nálunk, akár csak az esti fektetés: 8-fél9 körül ágyban kell lenni.

M: Jó, azért vannak kisebb változtatások, engedmények időnként, de összességében tartjuk a kereteket. De ez persze rohadt fárasztó. Erről sokat is beszélgettünk. Nekem ugyanis a monotonitás a legnehezebb az egészben. Egy nap például egy program van a gyerekkel. Ha délelőtt csinálunk valamit, akkor délután nem, akkor itthon vagyunk. De ez azért elég monoton. Különösen a téli napok, azok jóval nehezebbek.

Ha belegondolok, hogy anyukák 2-3 vagy akár több évig be vannak így zárva egy vagy akár több gyerekkel… Néha úgy elfáradtam, mintha egy bányában dolgoztam volna, pedig én csak 3 hónapot voltam itthon.

Á: Tavaly októberben másfél év után tudtuk először elmenni kettesben 3 napra. Az első napot nagyon élveztük. De utána nagyon kezdett hiányozni Andris, onnantól fogva csak róla beszéltünk és alig vártuk, hogy hazajöhessünk hozzá.

Megkérdezhetem, ki vigyázott addig rá?

M: Ádám anyukája segít nekünk a legtöbbet – már amikor nincs ilyen karantén helyzet. De például nincs bébiszitterünk, ha erre vagy kíváncsi.

Á: A kedvenc kérdésünk egyébként, hogy hogyan tudjuk összeegyeztetni a gyereket a munkával. Erre mindig azt feleljük, hogy ez nem kérdés. Ezt meg kell oldani.

Nagyon kíváncsi lennék egyébként, hogy mi a reakciójuk az embereknek a ti családfelépítésetekre? Egy séta, egy játszóterezés alkalmával, vagy akár a bölcsiben?

M: Mi ebből soha nem csináltunk különösebb kérdést, problémát.

Emlékszem, az első játszótérre menetelkor csak anyukák voltak, én meg lementem a gyerekkel. Gondolom azt hihették, hogy anya dolgozik vagy otthon főz. De soha senki nem kérdezett rá.

Aztán látták Andrissal is, és aztán lementünk együtt is – de mindig igyekeztünk normálisak lenni. Néhány anyuka furán nézett, de szerencsére negatív élményünk nem volt. Persze, tudunk olyanról, akinek van negatív tapasztalata, de szerintem ha már saját magaddal kapcsolatban magabiztos vagy, hogy ki vagy és mit akarsz az élettől, akkor nem lesz gond a jövőben semmivel sem. Ha elfogadod magad, akkor nem foglalkozol mással. És ez nem csak a melegséggel kapcsolatos, hanem bármi mással.

Ma (amikor a cikk eredetileg megjelent - 2020.05.03-án) a Családok Egyenlőségének Világnapja van, ami számotokra nagyon fontos, mint ahogy a legutolsó Insta posztotokban írtátok, az ugyanerre a napra eső anyák napja is. Beszéltek Andrisnak az anyukájáról? Illetve arról, hogy bár a ti családotokban Apa és Apu van, de más családokban van Anyu is?

M: Ez nagyon fontos téma nálunk, már csak azért is, mert kikerülhetetlen téma: a legtöbb mesekönyvben Anyu van. Bár van néhány olyan mesekönyvünk is, ami olyan családokról szól, mint a miénk. De

a női szerepek miatt például a nagymamák nagy szerepet játszanak az életünkben, sok időt is töltenek Andrissal. Próbálunk sokat beszélgetni is vele erről, az anya témáról, az anyukájáról. Meséltünk már neki arról is, hogy neki is van egy anyukája, hiszen ő is egy néni hasában nőtt fel, de sajnos nem ismerjük.

Viszont oda került az Ági mamához, meg a Sanyi papához, akik 16 hónapos koráig nevelték. Szerintem ha nagyobb lesz, akkor lesz ez komolyabb téma, meg kell majd birkóznunk vele.

Á: A bölcsiben a falon egyébként mindenkinek kint van a család képe, meg tudják mutatni a családjukat. Ott látja Andris, hogy van olyan, akinek anyukája van. De még kérdezni nem kérdezett rá.

M: Olvastunk olyan kommentet is egy rólunk készült kisfilm kapcsán, hogy Andris majd meleg lesz, miattunk.

De az Isten szerelmére… Nekem heteroszexuális szüleim vannak. Mégis meleg lettem!

Na igen, már több tanulmány bebizonyította, hogy nincs összefüggés a kettő között. Ettől függetlenül nem féltek attól, hogy mi vár majd rá? Mondjuk szerintem minden szülő fél, hiszen a gyerekek köztudottan a legkegyetlenebbek.

Á: Mi azt szeretnénk elérni, hogy ha neki azt mondja majd valaki, hogy: „Juuuj, neked két apukád van!” akkor az számára ne egy rossz dolog legyen. Nehéz kérdés ez egyébként, mert

nyilván Andrisnak megvan a maga kis puttonya. Nem is egy… Örökbe is fogadott, két apukája is van… De próbálunk felkészülni rá mi is, és felkészíteni rá őt is. De szerencsére – lekopogom – még egyetlen egy támadás nem ért minket.

Teljes a családotok így? Vagy esetleg szeretnétek még gyermeket?

M: Nagyon szeretnénk még! Több mint 1 éve várjuk is már a második gyermeket. Ezúttal Ádám adta be a kérvényt. Talán hamarosan újra megcsörren a telefon. 🙂