Ennek a cikknek az eredeti verziója 2020. májusában a Famiily.hu-n jelent meg.

Talán lehettem már 10 éves, de lehet, kicsit kevesebb, amikor zokogva rohantam fel a galériára, és fúrtam a fejemet a párnába, amibe aztán sírtam tovább. Anyu persze azonnal jött utánam.
„Miért sírsz, Kislányom?” – kérdezte.
„Mert meg fogsz halni! Anyu, én nem akarom, hogy meghalj!”
„Meg fogok halni, persze. Mindenki meghal egyszer. Ez az élet rendje. De az nem most lesz. Az nagyon-nagyon sokára lesz, amikor én már nagyon öreg leszek.”

Mindketten hittük és komolyan vettük a nagyon-nagyon sokárát. Nem gondoltam, hogy ehhez képest cirka 20 év múlva már el is jön.

Már a kórházban volt, „hivatalosan” még velünk volt. Köztünk volt. A papírforma szerint legalábbis. A szíve még dobogott, a bőre még meleg volt. A legjobb barátnőmmel találkoztam egy kicsit, mert muszáj volt, szükségem volt rá, és mondtam neki, hogy egyszerűen nem fogja fel se az eszem, se a szívem azt, ami történik. Hogy Anyu nem beszél, hogy nem jelez. Hogy ez már nem ő. Hogy két napja még a hétvégét terveztük, most meg már gyakorlatilag nincs. És hogy már nem is lesz többé soha Ő – hiszen már akkor tudtuk, hogy a – fúj de utálom ezt használni, de talán ez írja le a legjobban – tragikus hirtelenséggel jött állapota nem tart sokáig, gyorsan véget ért a „története”.

Mondtam is a barátnőmnek, hogy persze, tudtam én, hogy fáj, ha meghal az anyukánk. De hogy ennyire!? Pedig akkor még nem is halt meg. És akkor még ehhez, a mostani érzéshez képest, mondhatni, nem is fájt.

Immáron több mint 1 év és 2 hónap telt el. Mondták, hogy az “elsők” fognak a legjobban fájni. A gyerekek első születésnapja, amin nem lesz ott. Az én első születésnapom. Az ő első születésnapja, amit nem ünnepelhetünk meg. Az első karácsony, az első húsvét. És az első Anyák napja. Így is volt. És pár olyan dolgon is túl, amiből azóta már a második is lement, azt kell mondjam, még másodjára sem könnyebb.

Hasonló tragédián átesett ismerősömmel beszéltük a minap, hogy

Mindig is jó viszonyban voltunk Anyuval, közel álltunk egymáshoz. Itt voltunk egymásnak. De mióta én is édesanya lettem, még szorosabbá vált a viszonyunk. Ott volt mindkét gyermekem születésénél, együtt nyomott, ordított és sírt velem, aztán végül a két császár utáni első napokon ő segített a kórházban egész nap az újszülött babák ellátásában. Nekem napokba, hetekbe, hónapokba, talán évekbe telt anyának, jó anyának lennem. Ő egy pillanat alatt lett a világ legjobb nagymamája. Imádták a gyerekek.

A napokban született meg a harmadik gyermekünk. Felfoghatatlan volt, hogy nincs ott, mellettem Anyu, ennél a fontos eseménynél. Hogy nem tud jönni, segíteni. Talán a járványhelyzet most kapóra is jött a tudatalattimnak, arra "tudtam fogni", hogy most azért nincs itt, mert járvány van. Azért nem jöhet látogatóba, mert járvány van.

Egy év elteltével is rutinszerűen küldeném neki a fotókat az újdonsült unokájáról - no meg a nagyokról is. Hívnám, hogy meséljek, milyen éjszakánk volt, hogy milyen "jó" baba.

Most már hívnom se kell emiatt. Hiszen tudja. Tudom, hogy tudja. Mert itt van velünk, minden pillanatban, lát, és hall mindent, ami velünk történik.

„Anya, a mennyországban van telefon?” – kérdezte egyik nap a kisfiam.
„Nincs. Miért kérdezed, Kisfiam?” – tettem fel a kérdést már elcsukló hangon, mert sejtettem, mire akar majd kilyukadni.
„És tablet? Vagy laptop sincs?”
„Nincs sajnos.”
„Ó, az nagy kár. Szívesen beszéltem volna a Rozi Mamival, mert nagyon hiányzik… És Anya!?”
’’Igen, Életem?”
„Ha a Mami jól fog viselkedni, akkor visszajöhet a Mennyországból?”

Itt már szükségem volt pár percre, hogy képes legyek válaszolni.

„Sajnos Mátékám, a Mennyországból nem lehet visszajönni. Ez nem azon múlik, hogy valaki jó vagy rossz. Ha ezen múlt volna, a Mami még mindig köztünk lenne. Mert ő nagyon jó volt. A legjobb.”

Tudom, hogy ez a pici lány neked is a legjobb, a legszebb ajándék lett volna. Hogy imádnál itt lenni. Imádnád minden pillanatát. Hogy jönnél fáradhatatlanul, főznéd nekem a diétás menüt, segítenél a büfiztetésben, foglalkoznál a nagyokkal, újabb mondókákkal aratnál sikert. És akkor számomra se lenne az anyák napja egyszerre az év legboldogabb és legfájdalmasabb napja. De hát ezt dobta a gép...

Talán majd jövőre, a "harmadik" már könnyebb lesz. Majd már nem csak elcsukló hangon tudok befejezni egy rólad szóló mondatot. Talán. Majd jövőre. Talán.

Boldog Anyák napját, Anyukám!

Nem tudod, milyen filmet nézz ma este? Íme néhány film, ami tökéletes anyák napjára: