Anya, unatkozom! Vajon a szülő feladata szórakoztatni a gyerekét?

kölyök,szülő,gyerek,program,nyár,unalom Forrás: stocksy.com
Úgy egy éve, szombat reggel fél hét körül hunyorogva ébredeztem, amikor a nyolcéves lányom beosont a szobámba, és nesztelenül a karom alá bújt. Boldogan fúrtam az orrom szöszi hajába, feküdtünk együtt békésen szuszogva, aztán Lidu mocorogni kezdett, a fülemhez kúszott, és jött a kérdés, amire nyögve húztam vissza arcomra a takarót: „Hová megyünk, mit csinálunk ma?” Akkortájt döntöttem el, hogy leszámolok az animátori szerepkörrel.

A férjem szerint én rontottam el. Kétségtelen, hogy a gyerekeim azért lettek program- és élményfüggők, mert én azzá tettem őket. Mentségemre szóljon, hogy a legjobb szándék vezérelt.

Minden nap gyereknap


Milán fiam mindössze 15 hónapos volt, amikor megszületett Lídia lányom. Bő négy évig toltam a nonstop üzemmódot, ráztam a csörgőt, főztem a pürét, mondókáztam, fogócskáztam, miközben az izoláltságtól lassan kezdtem teljesen becsavarodni. Noha naponta kétszer hatalmas sétát tettem velük, a játszótér-kisbolt-otthon háromszögből néha hetekig nem tudtam kitörni, és a napjaim annyira egyformává váltak, hogy az évszakváltás is csak azért tűnt fel, mert több ruhát kellett ráadni a gyerekekre elindulás előtt.
Mivel a párom rengeteget dolgozott, ha pedig nem melózott, akkor otthon pihent és nem vágyott különösebb szabadidős tevékenységre, a totális megzakkanást elkerülendő elhatároztam, hogy ha vele nem, hát magam kelek útra a gyerekekkel. Kismotorokkal és a böszme nagy testvérbabakocsival felszerelkezve kezdetben csak a közeli művelődési központ ringató foglalkozásáig jutottam, majd mind messzebb merészkedtem, és egyre érdekesebb, színesebb programokat kezdtem látogatni a kicsikkel.
Múzeumok, kirándulások, szabadtéri rendezvények, új játszóterek. Egyik nap a vonatokat csodáltuk a Füstiben, másnap falat másztunk, egy kézműves program itt, egy színházi előadás ott.
Eleinte csak hétvégére időzítettem nagyobb happeningeket, aztán amikor a fiam kisiskolás lett, a lányom meg nagycsoportos, a vakációban szinte minden napra kitaláltam valami jó kis programot. Az egyik nyáron egyszerre volt bérletünk a Vidámparkba és az Állatkertbe. Hattyúetetés után még órákig dodzsemeztünk, aztán levezetésképpen még elmentünk biciklizni, fagyizni. Estére az egész napos pörgéstől kimerülten, de mosolyogva zuhantunk az ágyba, másnap reggel pedig újra fogtuk a kis hátizsákunkat, és indultunk világot felfedezni.

A dolgok félrecsúsznak


A folyamatos csinnadrattától mindenki boldog volt. A gyerekekből csak úgy ömlött a szó, amikor a nagyinak meséltek a legújabb élményeikről, és várakozással telve, izgalommal vetették bele magukat minden újba, a közös élmények pedig még jobban összekovácsoltak bennünket. Oltári büszke voltam magamra. Lám, a sok gyerek otthon gubbaszt, mert a szülők lusták elindulni, bezzeg én teszek azért, hogy a gyerekek világképe színesedjen. Nem a telefonomat nyomkodom, miután kivágtam a srácokat a térre, hanem pénzt, energiát, időt nem sajnálva hozom-viszem őket, biztosítva számukra a millió élményt és így végső soron a Boldog Gyerekkort.


A dolgok azonban hamarosan kezdtek furcsán félrecsúszni. Ahogy a szenvedélybetegnek sem elég egy idő után ugyanaz a dózis ugyanolyan eufória eléréséhez, úgy a gyerekeim ingerküszöbe is toronymagasra kúszott, és (program)elvonási tüneteket kezdtek mutatni, ha nem állt a bál körülöttünk. „És a biciklizés után hová megyünk?” – kérdezte a kislányom, amikor javasoltam, hogy tekerjünk ki a Duna partjára. „Ott már voltunk!” – húzta el a száját a fiam, amikor ajánlottam, hogy menjünk a Természettudományiba.
Ha otthon maradtunk, látványosan unták magukat, és halálra nyaggattak, hogy menjünk valahová, ám ha felkerekedtünk, a programokon, amiért sok gyerek valószínűleg a fél karját adta volna, egykedvűen lődörögtek és egymást piszkálták.
Bár totál lelkesedésemet vesztettem, és egyre gyakrabban vetettem a szemükre a „Más gyerek bezzeg hogy örülne!” szózatot, még több időt öltem a minőségi programkínálat felkutatásába, mert úgy éreztem, egy „jó anyának” kötelessége tenni azért, hogy a gyerekei ne unatkozzanak. Hogy valami jó dologtól fosztom meg őket, ha nem hurcolászom őket, és játszom a zenebohócot. Nagyobbat nem is tévedhettem volna…

gyerek,kölyök,szülő,program,unalom,nyár
Forrás: pexels.com

Unatkozol, fiacskám? Szuper!

Rém hangosan és irtó közel


A gyermekneurológusok szerint minél változatosabb ingerek érik a gyereket, különösen a korai években, annál több kapcsolat jön létre az agyi neuronok között. Mivel a kicsi idegrendszere még nem tudja, melyek azok a bejövő információk, amelyek fontosak lehetnek, a biztonság kedvéért mindegyiket tárolja, újabb és újabb szinapszisokat hozva létre ezzel, amelyek közül végül csak azok maradnak meg tartósan, amelyeket rendszeresen használ. Minél több a kapcsolat a neuronok között, annál intelligensebb lesz a kicsi. Ha azonban túl sok inger éri a gyerkőcöt, mert szól a Mozart és pörög a szélforgó útban hazafelé a babaúszásról, a gyerek kiborul, az agya ugyanis nem tudja kiválogatni, mi kell és mi nem, így az állandó felfokozott agyműködés, a túl sok inger nemhogy nem segíti, hanem egyenesen hátráltatja a fejlődést.


Bár a nagyobb gyerekek agya már képes megszűrni, hogy mi a haszontalan háttérzaj és mi az, amit érdemes elraktározni, hajlamosak vagyunk megfeledkezni arról, hogy a feldolgozáshoz nekik is idő kell. Az elme elcsendesítése azért is oltári nehéz, mert a mi gyerekeinket jóval nagyobb mennyiségű és intenzívebb ingeráradat éri, mint szüleinket, nagyszüleinket, és ehhez könnyű hozzászokni. Vagyis még a bejövő élményeket sem tették helyre, de már újakra szomjaznak.


Mindenkinek más az általános aktivációs, éberségi szintje (idegen szóval: arousal). Ha a gerjesztett állapot tartósan egy bizonyos szint alá süllyed – ez kinél magasabb, kinél alacsonyabb –, ránk tör az unalom, a „belső csend” pedig olyan ritka vendég (különösen a mai túlingerelt világban), hogy kellemetlen érzésnek éljük meg, és hajlandók vagyunk akár komoly energiákat is bevetni, hogy elkerüljük.

Unatkozol, fiacskám? Szuper!


„Dicséretes, ha egy szülő igyekszik minél változatosabb programokat kínálni gyermekének a szabadidő hasznos eltöltése céljából, ugyanakkor a folyamatos animátorkodás a legnagyobb öngól – magyarázza Majsai László pszichopedagógus, nevelési tanácsadó. – A sok inger miatt ugyanis egyrészt egyre erősebb és erősebb stimulációra van szükség, hogy elmúljon az unalom, másrészt – és ez a nagyobb baj – a tálcán kínált megoldások miatt a gyerek sose tanulja meg, hogyan képes mozgósítani a saját erőforrásait, hogy megszabaduljon ettől az inaktív, terméketlen állapottól.”


Sok szülőt bosszant vagy elszomorít, ha a gyerekét unatkozni látja, ezért mozgásba lendül, hogy „segítsen” a kölkön. Jobb esetben kinéz valami programot, rosszabb esetben a kezébe nyomja a távirányítót vagy az okostelefont, a mai „mindig történnie kell valaminek” világban ugyanis az unatkozást természetellenesnek véljük, amitől mindenképpen szabadulni kell, lehetőleg minél előbb. Pedig a semmittevésre nem kell úgy tekinteni, mint mumusra, néha kifejezetten hasznos. Az unalom ugyanis cselekvésre ösztönöz. Újító gondolkodásra, kreatív problémamegoldásra. Az unatkozó gyerek felméri a lehetőségeit, az eszközeit, kénytelen végiggondolni, hogyan változtathat egy helyzeten. A gyerek agyát az időnkénti unatkozás nemhogy nem rongálja, hanem egyenesen fejleszti, hiszen használnia kell a fantáziáját, hogy elkerülje a „nem történik semmi érdekes” állapotot. Ha állandóan programot szervezünk számára, megspóroljuk neki ezt a kreatív munkát, a folyamatosan foglalkoztatott gyerek ráadásul rosszabbul tűri a monotóniát is, ami viszont elengedhetetlenül fontos készség a mindennapokban.


Nem baj, ha a gyerek csak fekszik és bámul ki a fejéből. Az agy ilyenkor belső munkát végez, feldolgoz, helyre tesz. Kell egy kis kikapcs! A szemlélődés, az álmodozás olyan meditatív állapot, amely lehetővé teszi az új és friss gondolatok beszűrődését. A fejből kibámulást ugyanúgy be kell tervezni a szabadidős tevékenységbe, mint a testmozgást vagy a házimunkát.


Félreértés ne essék, nem azt mondom, hogy holnaptól minden szülő vágja kukába a hangversenybérletet, és hogy kiöljük a gyerekből a kreativitást, ha elvisszük kirándulni, kimegyünk vele focizni a térre vagy elvisszük moziba. A gyerekkel töltött minőségi idő a legnagyobb ajándék, amit adhatunk neki. És tévedés ne essék, azt sem mondom, hogy az állandó unatkozás kívánatos, hisz a tartósan ingerszegény környezetben a gyerek visszafejlődik, agresszív lesz. Az igazság valahol félúton van. Szervezzünk elfoglaltságot, de ne mi legyünk a kizárólagos szabadidős programfelelősök. Az unalomra tekintsünk úgy, mint önismereti fejlődési lehetőségre, és ne akarjuk mindenáron megkímélni tőle a gyermekeinket. Meglepően leleményesek tudnak lenni, ha a saját szórakoztatásukról van szó.

Ma itthon maradunk!


A lányom kerekre nyílt szemmel nézett rám, amikor közöltem vele, hogy a hétvégén nem megyünk sehová, szabadfoglalkozás lesz.
Persze mondhatnám, hogy a két gyerek erre fogta magát, elővette a színes ceruzáit, és csendben rajzolni kezdtek, láss csodát, a fiamról kiderült, hogy tehetséges szobrászművész, a lányom pedig fantasztikus felfedezéseket tett a kvantumfizika területén, de nem így volt. Az „átmeneti időszakban” módszeresen ölték egymást, rájártak a tabletre, és hülyét kaptam az állandó „Mit csináljak!?”, „Úgy unatkozom!” nyávogástól.
Mostanra viszont már elfogadták, hogy anya nem élménycentrum. Unalmukban – és hogy nekem örömöt szerezzenek – gyakran kérés nélkül rendbe teszik a szobájukat, rendszeresen elmennek egyedül bringázni, a fiam sokkal többet legózik és rajzol, a lányom meg tanítónőset játszik a babáival. És ami külön öröm: ha mégis elmegyünk valahová – mert persze nem hagytam föl teljes egészében a programszervezéssel –, az valódi élményszámba megy.
Hogy milyen hosszú távú pozitív hatásai lesznek az unalomnak gyermekeim életére, még nem tudom pontosan megmondani, de az biztos, hogy én kevésbé vagyok görcsös, amióta elengedtem az animátori szerepkört. Ráadásul ha unatkozni nem unatkozom is, legalább végre nekem is van egy kis időm kibambulni a fejemből.

Cikkünk Éva magazin 2018/07 számában jelent meg.

Nehezen tudod levakarni a gyereket a képernyőről? Kattints galériánkra, ahol megosztunk veled pár jó tanácsot.