A halállal mint „életeseménnyel” való szembenézésen már túlvagyunk. Azt gondolom, hogy a legnagyobb drámát ezennel kipipáltuk, de azért akad még itt pár szoronganivaló.

Pár hónapja észrevettem, hogy felkapja a fejét arra, amikor a boltban azt mondjuk a férjemmel: „Jó, akkor elválunk, te szerezd be a zsemléket, én meg megyek a zöldségekhez.” Sejtettem, honnan fúj a szél, így ilyenkor mindig hozzátettem: „Csak egy picit szétválunk, hogy gyorsabban el tudjuk intézni a dolgokat!”

A környezetében valószínűleg találkozott már a válással. Panka például az anyukájával él, a vasárnapokat pedig az apukájával tölti. Erről itthon is beszéltünk. Óhatatlanul szóba került, miért is nem tudunk találkozni Pankával vasárnap, illetve hogy miért csak két ágy van a lakásukban. „Panka apukája másik lakásban lakik?” És: „Panka szülei miért váltak el?”. És: „Panka anyukájának lesz másik férje?”

Innen már csak egy lépés volt, hogy valamelyik este itthon zokogásban törjön ki: „Ugye ti nem fogtok elválni?”. Alig győztük nyugtatgatni, hogy nem, mi nem fogunk elválni. Elszorult a torkom, mert már a férjem és én is túlvagyunk egy váláson, így pontosan tudom, milyen szívfájdalom ez - bár arról nincs fogalmam, milyen érzés lehet gyerekként átélni a szülői egység széthasadását. Hirtelen megértettem, hogy a házasságunk „öntözése” duplán felelősségünk: nemcsak egymásnak tartozunk vele, hanem annak is a záloga, hogy betarthassuk a kislányunknak tett ígéretünket.

Ezer oka lehet a válásnak, íme egy forgatókönyv, rajzban elmesélve: